Krisztus szegény lovagjai - a Templomosok

Ha van szervezet a történelemben, amely létezése, de főleg eltűnése óta lázban tartja a történelembarátokat, akkor az a Templomos Lovagrend. A legendákat kedvelők köreiben máig vitatják, hogy csak egy „egyszerű” küldetés - nevezetesen a Szentföld megóvására - jöttek volna létre.

Valóban birtokukba jutottak a szent ereklyék, és a Tudás, vagy ez csak a legenda része? Honnan, miből származott „Krisztus szegény lovagjainak” mérhetetlen vagyona? Nem véletlenül foglalkoztatja ez a rejtélyeket kedvelők fantáziáját: a hajdani templomos lovagrend annak ellenére tartogat még meglepetéseket, hogy történészek, teológusok és kincskutatók ezrei foglalkoztak már velük.


Alapítás

Aktuális helyszínünk a Közel-Kelet, az első és a második keresztes háború közötti időszak (1115-1120 körül). A Szentföldön az európai keresztények és az iszlám harcosai gyakorlatilag folyamatosan csatáznak a mindkét nagy vallás számára ideológiailag és történelmileg elsődleges fontosságú területekért.


 Akkoriban a bibliai kegyhelyekhez zarándokló keresztények számára veszélyes mutatvány volt végigsétálni a csatáktól hangos, gyakran ellenséges fegyveresek által ellenőrzött vidéken. A keresztények körében egyre komolyabb igény merült fel egy olyan fegyveres alakulat felállítására, amely képes lenne a zarándokokat megvédeni az arabok zaklatásaitól.

II. Balduin

A titokzatosságáról és ködbe burkolózó múltjáról nevezetes katonai szerzetesrendet 1118-ban, Hugues de Payns, francia nemesember vezetésével, és Clairvaux-i Szent Bernát gyámkodásával alapította meg kilenc lovag (de Payns, Bysol de Saint Omer, Andrè de Montbard, Archambaud de Saint Aignan, Gondemar, Rossal, Jacques de Montignac, Philippe de Bordeaux, Nivar de Montdidier).

Payns személyes kapcsolata Bouillon Gottfried lotaringiai herceggel, a Jeruzsálemi Királyság megalapítójával, valamint a később Jeruzsálem királyának választott II. Balduinnal nagyban elősegítette a rend szentföldi megtelepedését és előjogaik kivívását. Ráadásul, mint a Champagne-család magas rangú tisztje, Payns részt vett az első keresztes háborúban is, így tapasztaltan tekintett e vidék „gondjaira”.

Balduin Jeruzsélem uraként Salamon templomának egy szárnyát adományozta „Krisztus szegény lovagjainak”, hogy azok biztosítani tudják a város és az ősi föld, illetve az ideérkező zarándokok védelmét. Ezt követően kezdik – központjuk után - használni a „Templom lovagjai” vagy a „templomos lovagok” nevet, amely máig él a köztudatban. Hivatalos nevük: Pauperes Commilitorum Christi Templique Salomonis (Krisztus és Salamon templomának szegény lovagjai).


 A templomosok jelvénye, amely több templomuk és katedrálisuk homlokzatán is megtalálható, két lovagot ábrázol, amint egy (!) lovon ülve, csatába indulnak. Szegélyén a következő körirat áll: Sigillum Militum Xpisti (Krisztus katonáinak pecsétje).

A rend hivatalos jelmondata pedig így hangzik: Non nobis, domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam. (Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére)

Az ünnepélyes fogadalom letételére 1119 karácsonyán kerül sor a Szent Sír templomban: a Templomos Lovagrend hivatalosan is megszületik.

Rejtélyes küldetés

A templomosok azzal az elsődleges szándékkal szerveződtek renddé, hogy biztosítsák a Szentföldre tartó zarándoklatokat, s megvédjék a szent helyeket a külső támadások elől.


Ugyanakkor ezzel szöges ellentétben más, misztikusabb célokat feltételező és feltáró vélemények is napvilágot láttak. Ezek szerint Szent Bernát közel sem Jeruzsálem védelmének ellátása miatt szorgalmazta a lovagi rend létrehozását, s az sem véletlen, hogy éppen Salamon templomában szállásolták el őket. A fő cél a Szent Frigyláda felkutatása volt - benne a Tízparancsolattal, s egyéb szent ereklyékkel -, illetve a Szent Grál elszállítása, amelyhez a Tudás, a mindennek tudása képzete társult, és társul manapság is.





A Templom

Salamon templomának könyvtárnyi irodalma van, ezért itt csak röviden mutatnám be.

A zsidók legismertebb királya valamikor az időszámításunk előtti X. században építtette meg az első Templomot Hirám Abiff építőmester irányításával. A Biblia szerint a frigyládát itt, a Szentélyek Szentélye nevű termében helyezik el.
Így nézhetett ki Salamon Temploma
Az első Templomot négyszáz év múlva a babiloniak lerombolják, a frigyláda további sorsáról nincs hiteles információ. Egyesek szerint a babiloniak nem találták meg az elrejtett ereklyét, mások szerint elvitték magukkal, ismét mások azt állítják, hogy már Salamon odaajándékozta Menelik etiópiai királynak, akinek utódai azóta is féltve őrzik egy axumi kolostorban…
A Frigyláda

Számos – a Templomra vonatkozó – teória nem csak a titokzatos frigyládát képzeli a jeruzsálemi óváros maradványai közé, hanem a korabeli zsidók családi, állami és egyházi kincseit is. Ezen feltételezés szerint a Templom egyfajta bankfiókként is működött, ahová a hitközség, a magánemberek és a királyi kincstár is elhelyezte/elhelyezhette pénzét és más, jelentősebb értékeit.

Krisztus megfeszítését követően az eddigieknél is vadabb találgatások születtek arról, hogy mi is rejtőzhet még a Templom egykori falai között/alatt. A témával komolyan foglalkozók egy része biztos abban, hogy a Szent Grál is ide volt elrejtve (bármi is legyen az).



A második Templomot kb. hetven évvel az első pusztulása után építik fel a visszatérők, és ez egészen időszámításunk szerint 71-ig fennáll, ekkor azonban a rómaiak ismét porig rombolják. Romjain (illetve azokhoz nagyon közel) később a mai napig álló Al-Aksza mecset épül fel, s egyes vélekedések szerint a mai Siratófal is hozzá tartozott.
Jeruzsálem - Siratófal

Szóval ebbe a templomba (pontosabban romjai közé) költöznek be a templomosok, hogy elkezdjék elképesztő (egyházi, politikai és gazdasági) karrierjüket.

A felemelkedés
A rend elvi és szervezeti alapjainak letétele 1128-ban, a troyes-i zsinaton történt meg, ahol elfogadták szabályzatukat. Ebben a legnagyobb érdem a cisztercita Clairvaux-i Szent Bernátot illeti, aki tulajdonképpen megteremtette a templomosok rendjének szellemi bázisát. Megfogalmazta számukra regulájukat (szegénységre, engedelmességre alapozva), elérte, hogy ne a helyi püspökök, hanem közvetlenül a pápa joghatósága alá tartozzanak; hogy ne fizessenek egyházi tizedet; és hogy saját templomokat építhessenek.

Így a kor viszonyaihoz képest egyedülálló függetlenségre tettek szert, a pápai kontroll kivételével sem egyházi, sem világi joghatóság nem ellenőrizte tevékenységüket.

A templomosok viszonylag rövid időn belül teljes, nemzetközi elfogadottságra tesznek szert. 1139 tavaszán a II. Ince pápa által kiadott, és az "Omne Datum Optimum" ("Mindennél tökéletesebb ajándék") címet viselő bulla hivatalosan is elismeri a szerzetesrendet.
Ettől kezdve templomosnak lenni nagyszerű dolognak számított az európai elit családok fiai számára, noha a fogadalom nem csak a szegénységet, engedelmességet és a kolostori körülmények közötti életvitelt írta elő, hanem például a teljes szüzességet - pontosabban a nőkkel való érintkezés abszolút tilalmát - is.
Katedrális Portugáliában


Az 1150-es évektől kezdve elkezdett áradni a pénz és egyéb adományok a templomosok felé: főúri végrendeletekben őket jelölik meg kizárólagos örökösként (a szegénységi fogadalom csak az egyénekre vonatkozott, nem a rendre!), kastélyokat, földeket, valamint ingóságok egész sorát íratják rájuk Spanyolországtól Frankföldön át egészen Itáliáig.


A templomosok üzletembereknek sem voltak rosszak. A felhalmozott vagyonnal nagyon okosan bántak: földbirtokokat vásároltak, várakat, erődítményeket, kastélyokat és rendházakat építettek a Szentföldtől Portugáliáig.

Szoros kapcsolat mutatható ki a rend és a gótika, mint építészeti stílus megszületése között is. A templomosok birtokában állt templomok, rendházak mind e stílust, és a rend kultikus jelvényeinek jegyeit viselik magukon. A sajátos elrendezés, a kereszt, a pecsét (a két lovagot egy lovon ábrázoló képpel), – nyíltan vagy rejtetten - számos építmény (Reims, párizsi Notre Dame) homlokzatán, rózsaablakain, díszein felfedezhető.

A templomos rend hierarchiája


A templomos rend legfőbb vezetője a Nagymester (magister, grand maitre). Amíg V. Kelemen pápa az 1312-es bécsi zsinaton ki nem mondta a rend feloszlatását, 23 Nagymester állt a rend élén, akik többsége erőszakos halállal halt, fogságban, csatában. Bár egzakt alapja nincs, de sokan Newtont és da Vincit is a már titokban és illegalitásban működő szervezet kései nagymesterei közé sorolják.

A mindenkori rendfőnök élethosszig tartó szolgálatot töltött be, s halálát követően összeült a káptalan, hogy új Nagymestert válasszon. E választó testület tagjai a tartományok – Nagymesterhez hasonló, de csak lokális kiterjedésű korlátlan hatalommal bíró – vezetői voltak, akik egyben tanácsaikkal is elősegítették a rend működését.

Az általános helyettes a senechal volt, aki a legfőbb vezető távollétében hozzá hasonló jogokkal bírt. Az ezt követő legfontosabb szerep a marechal-é volt, aki a hadi ügyeket felügyelte.


A lovagokon (szerzetes és világi lovag) túl, akik a templomos rendi keresztes sereg gerincét alkották, számos könnyűfegyverzetű tiszt, katona és káplán vett részt egy-egy hadjáratban. Ők nemesi ranggal általában nem rendelkeztek, legfőbb feladatuk az volt, hogy kettes-hármas csoportokban egy-egy lovaghoz csapódva segítsék, támogassák őt a csatában.

Titokzatos gazdagság?

Már a kortársakat is erőteljesen foglalkoztatta, hogy az egyházi jelleg és a szegénységi fogadalom ellenére honnan származik a szervezet mai léptékkel mérve is hatalmas vagyona, ami sokakban keltett féltékenységet, hiszen az egyre gyarapodó gazdagsághoz növekvő pénzügyi hatalom és ezzel párhuzamosan politikai befolyás is társult. Jólétük kiváló indok volt arra, hogy kétes eredetű pénzszerzéssel vádolják meg őket, pedig ebbéli sikereiknek nagyon is ésszerű magyarázata van. Bár a rend léte kezdettől a nagyobb kollektív vagyonon alapult és a regula is engedélyezte földek, épületek birtoklását, tagjai egyenként, a káptalan beleegyezése nélkül nem birtokolhattak semmit.

Ismert, hogy a templomosok kiterjedt bankrendszert üzemeltettek, a zarándokok számára fogadókat, a kereskedelem fejlesztésére pedig raktárakat éppítettek.

Legnagyobb jövedelmük a váltórendszer üzemeltetése révén, valamint a kölcsönökből folyt be.

Eleinte csak magánszemélyeknek kölcsönöztek és hiteleztek (viszonylag korrekt kamatra), majd egyre jobban belefolytak a különböző fejedelmi és királyi udvarok pénzügyeibe. A XIII. század második felére a rend olyan befolyásra tett szert, amiről korábban talán ők maguk sem álmodtak. A rend birtokában olyan kötelezvények, váltók és hitellevelek voltak, amelyek aláírói között európai főnemesek, uralkodók tucatjai álltak. A század végére pedig odáig fajultak a dolgok, hogy például a francia udvar szinte teljes éves költségvetésének megfelelő tartozást halmozott fel, a templomosokkal szemben.


Kiváló gazdasági érzékkel megáldott szakemberei a rend vagyonát leginkább földekbe fektették. Így tették azt értékállóvá, és a későbbiekben így váltották ki a francia király ellenszenvét, aki nem nézte jó szemmel az autonóm hatalom terjeszkedését.

És mint látni fogjuk, a rend vesztét is ez okozta.

A vég?

A kérdőjel nem véletlen. Bár a lovagrend (elméletileg legalábbis) már hétszáz éve megszűnt, a templomosok nagy valószínűséggel nem tűntek el. Egyes vélekedések, főként az összeesküvés elméletek kedvelői szerint, titkos társaságként, esetlegesen más elnevezéssel ugyan, de ma is léteznek.
IV. (Szép) Fülöp

1286-ban egy igen autokrata férfiú foglalta el a francia trónt. IV. (Szép) Fülöp teketória nélkül felvállalt konfliktusokat – egyebek mellett – a katolikus egyházzal, és személyesen a római pápával is. Megadóztatta az egyházi birtokokat, amiért a Szentatya neheztelt, tiltakozott ellene, majd végül gyorsan kiátkozta az akkor (1303-ban)  még csak 35 éves királyt.

Fülöp kincstárnoka 1307 őszén jelenti a királynak, hogy a pénzügyi összeomlás a küszöbön áll, és ha nem következik be valami jelentős változás, az államcsőd elkerülhetetlen.

A király kénytelen igazat adni Enguerrand de Marigny-nak: a kincstárban nincs pénz. Legnagyobb addigi hitelezője, a Templomos Lovagrend már kétszer is jelezte, a jövőben nem áll módjukban több hitelt folyósítani. Ráadásul a zsidókat (akikhez még hitelért fordulhatott volna) már egy évvel korábban kiűzette Franciaországból, vagyonuk jelentős részét elkobozta és korábbi adósságok kifizetésére fordította.

Fülöp, aki korábban mind nagyobb aggodalommal figyelte a rend növekedését és hatalmát, kérvényt nyújtott be V. Kelemen pápánál, hogy rendelje a templomosokat egyik fia világi joghatósága alá.

Ez a terve mindazok ellenére kudarcot vallott, hogy V. Kelemen, aki egyébként maga is francia származású volt, köztudottan a francia királyt pártolta. Ő tette át 1309-ben a dél-franciaországi Avignonba a pápai udvar székhelyét, s már a pápaválasztást megelőzően is többször tárgyalt titokban a királlyal, akinek befolyása a konklávé döntésére is nagy hatással volt.

Sikertelen próbálkozása után Fülöp további módszereket eszelt ki a rend betörésére, többek között kérte fia felvételét a szervezetbe, akit már rövidtávon Nagymesternek szánt, és aki majd hatalmába kerítheti a templomosokat. Azonban de Molay, az utolsó rendfőnök ellenállt, és nem engedett a zsarnoki akaratnak.

Fülöp nemcsak "szép", hanem okos is volt; belátta, hogy számára egyetlen kedvező módja van elkerülni a totális csődöt és összeomlást. Egy kis "szervezőmunka" után Párizsba hívja az összes francia templomos vezetőt, azzal az ürüggyel, hogy a pénzügyi elszámolások miatt kíván velük tárgyalni. Ezzel párhuzamosan intézkedett, hogy a királyság területén írjanak össze minden rendtagot és szimpatizánst, függetlenül ezek származásától, majd (ugyanarra a napra időzítve) rendházaikba „kérette” őket.

Azon a bizonyos napon a templomos vezetők Párizsba sietnek, a többiek pedig a kolostorokban, templomokban és más közösségi helyeken gyülekeznek, érdeklődve várják a Fülöp-féle kinyilatkozást.

Nos, 1307. október 13-án (állítólag pénteki nap volt…) Fülöp katonái egyidőben, több tucat franciaországi helyszínen rajtaütnek a templomosokon, a legtöbbjüket válogatás nélkül lemészárolják. Az ezt követő házkutatások során megkeresik és elégetik azokat a váltókat, kötelezvényeket és egyéb dokumentumokat, amelyek a francia állam eladósodottságát bizonyították.

Minden intézkedés ezzel a mondattal kezdődött: "Dieu n'est pas content; nous avons des ennemis de la foi dans le Royaume!" (Az Úr elégedetlen, mert hitünknek királyságunkban ellenségei vannak!”). Innen is látszik, hogy Fülöp tanácsadói az eretnekségre alapozták a vádakat.

Az életben hagyott vezetőket, élükön a rend 23. (és egyben utolsó) nagymesterével, Jacques de Molay-vel egyházi büntetőeljárásnak vetik alá. 1307. november 22-én V. Kelemen pápa kiadja a Pastoralis Præminentiæ című bullát, melyben minden európai keresztény uralkodót felszólít a templomos rend felszámolására, birtokaik és javaik elkobzására. Magát a rendet hivatalosan 1312-ben számolják fel: az avignoni pápa a bécsi zsinaton megerősítette a rend feloszlatását (újabb pápai bulla, ezúttal  Vox in Excelso címmel).


 A templomosok ellen 1314-ben Fülöp bosszúhadjáratot indított, amelynek számos rágalom, eretnekség-vád volt a része. A koncepciós eljárás során, és minden bizonnyal kínvallatás által, olyan „őszinte vallomásokat” csikartak ki egyesekből, amelyek szerint a rendbe való belépéskor meg kellett tagadniuk Krisztust, és helyette Baphometet, a sátánt kellett imádniuk. A szexuális kicsapongásokat is tartalmazó vádak előkészítése már jónéhány évvel a per előtt megkezdődött. A francia királynak a rend vagyonára fájt a foga, és ennek megszerzése érdekében semmilyen eszköz nem volt drága.

Mintegy 15 ezer templomost vetettek börtönbe, több ezer templomos végzi vízbe fojtva, máglyán, akasztófán vagy bárd alatt. Jacques de Molayt pedig, aki nyilvánosan visszavonta minden korábbi „beismerő” vallomását, valamint Geoffroy de Charnay-t a Notre Dame székesegyházzal szemben 1314. március 18-án máglyán elégették.


2002-ben a Vatikáni Levéltár zárt részlegén felfedeznek egy „véletlenül tévesen archivált”, 1308-ból származó dokumentumot (az úgynevezett Chinoni Pergament), amelyből Barbara Frale olasz történész megállapítja, hogy a Templomos Lovagrend ellen emelt vádak alaptalanok voltak és V. Kelemen pápa már 1312-ben feloldozásban részesítette a rend vezetőit.
Franco Cardini olasz történész szerint a rend vagyonára szemet vetett IV. Fülöp király nyomására a pápa feloszlatta ugyan a Templomosok Lovagrendjét, de soha el nem ítélte.
Vatikán - Könyvtári olvasóterem
Párizsban 2009-ben felfedeznek egy másik, 30 méter hosszú pergamentekercset. Ezen a teljes kihallgatási jegyzőkönyv-sorozat szerepel, amelyre 1307. október 19-e és november 24-e között kerül sor, és amely 138 lovag (kínzások hatása alatt tett) nyilatkozatát tartalmazza. A Francia Nemzeti Levéltár (Archives Nationales) további mintegy 500 korabeli templomos dokumentumot őriz, melyek feldolgozása folyamatban van, Ghislain Brunel szakértő vezetése alatt.

Utóhangok

A templomosok közül kevesen, de elkerülik a megsemmisülést. Skóciába és Portugáliába menekülnek, és ide magukkal visznek bizonyos rejtélyes csomagokat. Három hajónak is sikerül kifutnia még azelőtt, hogy a kikötőket Provence-ban is lezárták volna. Fedélzetükön hatalmas ládákkal, amelyekkel (egyes beszámolók szerint) nagyon óvatosan bántak. Hogy ezekben pontosan mi volt, nem tudjuk. Az viszont tény, hogy Fülöp terve nem sikerült maradéktalanul. Kötelezettségei egy részét letudta ugyan a templomosok megsemmisítésével, de jelentősebb mennyiségű pénzre (vagy más értéktárgyra) nem sikerült rábukkannia.


A már említett vatikáni pergamen tartalmaz egy olyan részletet is, mely szerint két templomos (bizonyos Hugues de Chalons és Gérard de Villers) 1307. október 12-én késő este elhagyják Párizst, egy kisebb (három szekérből és mintegy negyven megrakott hátaslóból) álló menet élén. Bizonyos források szerint ők menekítették ki és vitték magukkal a rend nagy titokban tartott szent ereklyéit és kincseit.

Napjainkban...

A Templomos Lovagrend újraalakulása


Az évszázadok folyamán Európában és Amerikában több különböző eredetű és jellegű rend és társaság jött létre, magukat tartván a templomosok közvetlen utódainak.

Szertartásaikban, tetteikben és szabályzatukban is erre a leghíresebb lovagrendre hivatkoztak. Azonban az ősi Rendtől való egyenes ágú származás követelése teljes egészében alaptalan, történelmileg és jogilag is hamis, hiszen mindenképpen a Szentszéken keresztül kell létrejönnie a Rend esetleges újjáéledésének.


1979-ben Olaszországban gróf Marcello Alberto Cristofani della Magione Clairvaux-i Szent Bernát „ De laude novae militiae ” című művének szellemiségét követve új szerzetesrendet alapított Templomos Lovagrend (Militia Templi – Christi pauperum Militum Ordo) néven, a jogutódlás követelése nélkül, de az ősi Rend szabályzatát alapul véve.

Ez a Rend még abban az évben állami, 1988-ban pedig egyházi jóváhagyást nyert. 1989-ben II. János Pál pápa örök érvénnyel egy sor teljes búcsút engedélyezett a templomos lovagok életének különböző ünnepeire.

A Lovagrend elismerését mutatja, hogy a „Dizionario degli Istitut di Perfezione” című hivatalos egyházi kiadvány a „Templomosok restaurációja” című fejezetben ezt a lovagrendet ismerteti, mint az egyetlen legitim Templomos Lovagrendet.


Templomos rejtélyek


Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nagyközönséget nem annyira a templomosok szertartásai és hitélete érdekli, hanem az, hogy milyen titkok, kincsek és tudás birtokában lehettek. Mi a magyarázata annak, hogy gyakorlatilag pár évtized alatt egy kis számú, meglehetősen egyszerű lovag alkotta rendből az lett, ami?

Hogyan válhatott egy eredetileg kilenc harcosból álló csoport olyan befolyásos társasággá, amely világi és egyházi kontroll nélkül fejthette ki gazdasági és politikai tevékenységét?

Mindez a misztikum az, amely mindmáig számos elmélet bölcsője: valóban kézben tartották, tartják az ősi Tudást a templomosok? Ezekre a kérdésekre még nem találtak választ, annyi azonban bizonyos, hogy máig rejtély és legenda övezi a Templomosokat...

A Holt-tengeri tekercsek titkai

1947 kora tavaszán járunk, Jerikótól mintegy 10-15 kilométerre délre elterülő hegyvidéken, a Holt-tenger mellett. Egy Muhamad el-Hamed ed-Dib nevű, kiskorú beduin kecskepásztor észreveszi, hogy állatai közül az egyik elkóborolt, s mivel az atyai megtorlástól nagyon fél, a gida után indul. Muhamad barátunk egyre borúsabban látja a helyzetét, a kecske ugyanis nem kerül elő. Megerőlteti magát és olyan helyekre is bemerészkedik, ahová más esetben soha nem tenné. A sziklák közötti egyik nagyobb résből mintha hangokat hallana, lemászik az üregbe – és ettől kezdve történelem: Rábukkan a később Holt-tengerinek (avagy Kumráninak) nevezett papirusz- és pergamen-tekercseket rejtő agyagedények első darabjaira.

A véletlenül talált kincseit hazavitte a beduin táborba, ahol nem tudtak mit kezdeni az ismeretlen betűkkel teleírt szövegekkel. Tanácstalanságukban egy Betlehemben dolgozó cipészhez vitték el a leleteket, aki titokban műkincs-kereskedelemmel is foglalkozott. Kando, a suszter odaadta a kéziratokat a helyi szír-orthodox püspöknek, aki megvásárolta azokat. Mivel azonban ő sem tudta elolvasni a szövegeket, ezért hamarosan megmutatta az Amerikai Keletkutató Intézet egy fiatal professzorának, John Trevernek. Trever már első vizsgálatai során kimutatta a tekercsek ősiségét és értékét. Szenzációs felfedezéséről – fotokópiák kíséretében – beszámolt felettesének, a kor legnagyobb bibliai régészének, William Foxwell Albrightnak. Albright (itt jobbra)postafordultával megerősítette a tekercsek rendkívüli értékét. Ez az első, tudósok által is tanulmányozott kézirat Ézsaiás próféta könyve volt.

A kutatók érdeklődése Mohamed ed-Dib és a beduin törzs felé fordult. Igyekeztek minden tekercset megvásárolni, azonban sok már megsemmisült, vagy Kando és a szír-ortodox püspök révén mások kezébe került. Csak 1949-ben szerveződött régészeti expedíció a Mohamed ed-Dib által megtalált, ún. 1-es barlang felkutatására. ENSZ katonák védelmében indult meg a feltárás a francia dominikánus, Pere Roland de Vaux vezetésével. A kutatások szerint itt eredetileg kb. 56 agyagkorsó lehetett és kb. 80 kézirat elrejtésére szolgált. Ezek azonban eltűntek, csak apró kézirat–töredékek kerültek elő. A régészek és a beduinok – akik jó üzletet találtak a tekercsekben – tovább folytatták „versenyüket” az újabb leletekért. A beduinok bizonyultak szerencsésebbnek. 1951-ben megtalálták a második, majd a harmadik barlangot. Az előbbiből csak néhány tekercs-töredék, míg az utóbbiból két réztekercs került elő. A réztekercsekkel később, egy külön posztban foglalkozunk.

1952 őszén a beduinok újabb, tekercseket rejtő barlangokat találtak. A két, szorosan egymás mellett lévő üreget összenyitották, a leletanyag így összekeveredett. Titokban, az éj leple alatt kezdték meg a kipakolást. A felszínre hozott kéziratokat eladták, mígnem a hatóságok végül katonai erővel vették birtokba a barlangot, ami Kumrán „kincsesbányájának” bizonyult. (Csak 4-es barlangnak hívják, mert a leletek összekeveredése miatt nincs értelme a megkülönböztetésüknek.) Kb. 600 tekercset rejtettek itt el, amely azonban több mint 40 ezer darabra esett szét. 1953-54 folyamán egy héttagú tudóscsoport kezdte el a holt-tengeri tekercsek összeillesztését, fordítását és vizsgálatát. Olyan volt ez mint egy óriási kirakójáték. Sok tekercs csak évtizedekkel később, vétel révén, kalandos körülmények között került kutatók kezébe. (Sukenik és Yadin izraeli régész professzorok tevékenysége.) Napjainkig a Holt-tenger környékén 11 olyan barlangot találtak, amelyekből tekercsek kerültek elő.

Az eredetileg 900 tekercs mintegy 80 000 darabra hullott. Többségük sérült és hiányos, csak 11 kézirat mondható majdnem teljesnek. A 200 bibliai tekercs mellett, zsidó irodalmi és vallási szövegek, közösségi szabályzatok, Szentírás-kommentárok kerültek elő. Eszter könyve kivételével az Ószövetség minden iratából származnak részletek, a legtöbb Ézsaiás könyvéből, Mózes könyveiből és a Zsoltárokból. A kéziratok többsége ie. II. század - isz. I. század körülre datálható. A legrégibb darab egy Sámuel-könyve részlet az ie. IV.századból. A legjelentősebb bibliai kézirat kétség kívül az Ézsaiás tekercs. Ez a 7,34 méter hosszú pergamen, amelyen 54 hasábba tagolva, törés nélkül olvasható Ézsaiás teljes szövege, punktálatlanul (magánhangzók nélkül). A holt-tengeri tekercsek a többi kézirat esetében is az Ószövetség szöveghitelességét, azaz a masszoréta hagyomány megbízhatóságát igazolták. (A masszoréták a zsidó hagyományt őrző tudós másolók voltak, akik az isz. VII.-X. században a Szentírás szövegét szigorú szabályok szerint másolták, olvasatát a magánhangzók beillesztésével rögzítették.)


Kumrán és a holt-tengeri tekercsek kapcsolata


A kutatások mai állása szerint a Kumrán környéki barlangokból előkerült kézirattöredékek eredetileg többféle könyvtár részei lehettek. Ez magyarázza a tekercsek tartalmának korábban megmagyarázhatatlan változatosságát. Amikor a nagy római – zsidó háború (isz. 66-70) eseményi a zsidók számára már a tragikus végkifejlet felé haladtak, akkor sok menekült indult el Jeruzsálem-ből és a környező városokból az ellenállás utolsó katonai erődje, Masszada felé. A menekülők magukkal vitték szent irataikat is. A kéziratok némelyike eljutott En-Gedibe és Masszadába, azonban többségüket a menekülők biztonságos helyre rejtették, hogy a pusztulástól megóvják. Az elrejtés legideálisabb helyei a menekülés útvonalába eső barlangok lehettek. Kumrán a Jeruzsálemből a Holt-tenger partjáig vezető út végállomása, ugyanakkor fazekastelep is volt. Innentől kezdve sokan hajóra szállva tették meg az utat Masszada erődjéig. A vízre szállás előtt logikusnak tűnhetett a szent iratok biztonságba helyezése. Ezért kerülhettek elő a holt-tengeri tekercsek különféle, egymástól távol eső, de alapvetően Kumrán közelében lévő üregekből, sokszor épp Kumránban gyártott edényekből.

A régészek megpróbálták földeríteni a környéket, hogy megfejtsék kik is voltak a könyvtár tulajdonosai. Így került sor az '50-es években a kumráni romok feltárására az amforákat rejtő mészkősziklák és a Holt-tenger északi csücske között, egy napégette kietlen sziklateraszon. A monostor, (amely többek között pékséget, malmot, fazekas műhelyt, rituális fürdőmedencét és egy központi üléstermet vagy imaházat is magába foglalt), a szakemberek alapos vizsgálata után ugyanolyan réginek bizonyult, mint maga a könyvtár. Működése az időszámítás előtti harmadik századtól az időszámítás utáni 68. évre tehető.

A régészeti feltárások kérdések sorozatát vetették föl. Vajon bizonyíthatóvá válik-e az a régebbi szakmai feltevés, hogy az esszének, az ősi zsidó szakadárok voltak Kumrán lakosai? Ha igen, miért rejtették a tekercseket a környező barlangokba? Természeti katasztrófa késztette az itt élőket menekülésre vagy a római légiók? A helyszínen készültek az írások és másolatok vagy más könyvtárakból is kerültek ide? És nem utolsó sorban: milyen változásokat idéznek majd elő a felfedezések a kereszténység eredetéről és eredetiségéről, illetve az esszénekről és a korai zsidó keresztényekről kialakult tradicionális állásfoglalást illetően?

A HoIt-tengeri tekercsek fölfedezése világszenzációnak indult. A barlangok mélyén talált kéziratok évszázadokkal régebbinek bizonyultak, mint az addig ismeretes legrégibbnek tartott újszövetségi írások. Olyan kéziratok is felszínre kerültek, amelyeket mind a zsidó, mind a keresztény kánon kirekesztett szent könyveinek összesített kiadásaiból és igyekezett letagadni, még az emlékezetből is kitörölni. (Állítólag a zsidók számára az Enoch könyvek túl keresztények voltak, a IV-V. századi keresztények számára viszont túlzottan zsidók.) Az egyház az Enoch néven ismert összeállításnak minden elérhető példányát sikeresen megsemmisítette. Tette ezt annak ellenére, hogy a kumrániak szent könyvnek tartották, és ugyanakkor Jézus és Pál apostol kedvenc referencia könyve volt. Nem minden iróniától mentesen úgy került be a keresztény egyházi szakirodalomba, mint "Enoch elveszett könyve".

Kumránban azonban az évszázadok pora alól több példánya is előkerült és így fény derült arra, miért is kellett "elvesznie". Az Enoch könyvek ugyanis számos Újtestamentumban szereplő, közel két évezreden keresztül Jézusnak tulajdonított mondást illetve tanítást tartalmaznak. Gyakran ugyanabban a megfogalmazásban és ugyanazzal a szóhasználattal, mintegy kétségbe vonva, illetve alapjaiban megrendítve a keresztény tanok "égi kinyilatkoztatásának", vagy "egyedülvalóságának" állítását. A kumráni felfedezés valójában romba döntötte a legmasszívabbnak tartott bástyákat.

Egyes bibliaszakértők szerint az Enoch könyvekkel a kereszténység atyja, mások szerint a korai kereszténység és az Esszének közötti kapcsolat "hiányzó láncszeme" bukkant föl a múltból. A könyvek teljes feldolgozását határtalan érdeklődéssel várta a tudós világ. Az ortodoxok illetve fundamentalisták viszont, (akik eredetileg meg voltak győződve róla, hogy Isten maga őrizte-védte meg a dokumentumokat két évezreden keresztül a bibliai tanok igazolására), egyre több aggodalommal figyelték az eseményeket.

A munka kezdeti lelkes nekirugaszkodás után csigalassúsággal haladt. Az anyag hozzáférhetőségét és a feldolgozott anyag publikálását korlátozták. A tekercsek analizálására jogosult kutatók számát a minimális szinten tartották. Mivel új hírek alig-alig jutottak el a sajtóhoz, és mind Jeruzsálem, mind a Vatikán szószólói váltig hangoztatták, a leletek semmi újat nem tartalmaznak, a média érdeklődése évtizedről évtizedre fokozatosan csökkent, míg szépen elhalt. Pontosan ez volt a cél.

John M. Allegro, angol kutató, aki 1953-ban a nemzetközi kutatóbizottság tagjaként, 1961-től pedig a Jordán kormány megbízottjaként évtizedekig figyelemmel kísérte a holt-tengeri leletek sorsát. Az 1984‑ben írt cikkében – Keeping the Secrets of the Dead See Scrolls (Titokzatosság a Holt‑tengeri Tekercsek körül) – nem kevesebbet állított, mint hogy a feldolgozás és széleskörű publikálás hátráltatása, valamint egyes felfedezések eltitkolása (lopás és megsemmisítés sincs kizárva) valójában valláspolitikai döntések eredménye. Könyvében felsoroIja a feldolgozás komplikáltságából adódó mindennapi problémákat – a rossz állapotban levő töredékek összeillesztésének, megfejtésének, kategorizálásának és katalogizálásának nehézségeit –, valamint a személyes (politikai és vallási) ellentéteket, szakmai vetélkedést. A fél évszázados késedelmet mégsem a felsoroltaknak, hanem a magas rangú és befolyásos konspirációs erőknek tulajdonította. Allegro meggyőződése volt, vatikáni körökben komoly pánikot okozott a 4. barlang anyaga, amely megerősítette a régi sejtést, hogy az egyház kisajátította az esszén szekta ideáit.

A néhai Edmund Wilson már 1955‑ben hasonló megállapításra jutott. Az amerikai New Yorker magazinban kifejtette, az egyházak mindent elkövetnek, hogy távol tartsák a köztudattól az új tudományos kutatások következtetéseit. Véleménye szerint azért, mert kétségessé teszi a keresztény vallás eredetiségét és egyedülállóságát, ugyanakkor új megvilágításba helyezi Jézus személyiségét és szerepét.
Az évek folyamán, éppen a tekercsek anyagára támaszkodva a nemzetközi, elsősorban nyugat-európai szakirodalomban időnként megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység "szülőanyja" a Kumránban élő esszén szekta. Az összehasonlítás eredményeképpen egyre inkább tagadhatatlannak látszott, hogy tanai, hitvilága és rituális szokásai sok tekintetben Jézus és a korai keresztények tanításaival kísértetiesen egyezőek. Mi több, újabb adalékok bizonyították, hogy “a keresztény evangéliumok nem csak a judaizmusból merítettek, hanem Ízisz és Ozírisz vallásából, a pogány, és a görög filozófiai tradíciókból” is. Wilson, a kiváló író és irodalomkritikus a leletekre alapozottan kijelentette, eljött az idő a kereszténység új értelmezésének nyilvánosságra hozatalára. Amely szerint (az új(?) vallás) nem a váltig propagált Isteni kinyilatkoztatás, hanem csak "egy epizód a sok közül" az emberiség történelmében. Mondhatnánk az evolúciós társadalmi fejlődés ívének egyik parányi összetevője.

Az esszének szigorúan tradicionális közössége saját elképzelései szerint értelmezte Mózes öt könyvét és nyíltan támadta a jeruzsálemi vallási arisztokráciát. Nem kevesebbel, mint Isten- és templomgyalázással, erkölcsi lazasággal és korruptsággal vádolva. A szekta Jeruzsálem fönnhatóságát visszautasítva nem volt hajlandó állat-áldozatot bemutatni a Templom oltárán. A legelszántabb hívek az időszámítás előtti második évszázadban elvonultak a sivatagba és közel kétszáz évig ott tanultak, dolgoztak és írtak az Új Jeruzsálemben, vagyis Kumránban egészen addig, míg a római légiók elsöpörték őket. Az emigráns szerzetesek hűségesen másolták a több száz éves héber bibliát és egyéb szent könyveket, ugyanakkor megpróbálták értelmezni a jelent és felkészülni a jövőre. A közel-keleti és a mediterrán gyakorlattól eltérően kommunális jellegű közösségbe tömörültek és kora hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő napot. Túlélő iratok szerint demokratikus önkormányzatot alakítottak ki: szavazással választották vezetőjüket és puritán körülmények között, szigorú napirendet követve, testvériességben éltek. Az esszének komolyan hitték és készültek a közeli világvégére, az Égi Birodalom és a Messiás eljövetelére, "még az ő idejükben". Nem tűnik véletlennek, hogy Jézus ugyanezt hitte és ígérte apostolainak – még az ő idejükben.



A szakadár esszének voltak az első középkeleti vallási közösség, amely hindu szertartások hatásra liturgiába iktatta a vízzel való megkeresztelést. Magas fokú etikai értékrendszerüket jellemezte, hogy elítélték a rabszolgaság intézményét – amelyet pedig az Ótestamentum és később az Újtestamentum is elfogadható társadalmi jelenségnek tartott. Ugyanakkor gyakorló pacifistákként nem tűrtek fegyvert a monostor falain belül. Vallástörténészek megállapítása szerint nemcsak Jézus, de a testvéröccse Jakab és az apjuk József is tagjai voltak az esszén közösségnek. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy Jézus abban az időszakban, amelyről a biblia nem tud elszámolni – 13‑30 éves koráig – a monostor lakója (diákja? tagja? tanítója?) volt, és innen vándorolt társaival tanulmányútjaira, többek között feltételezhetően a távoli Indiába.

Dr. Charles Francis Potter tiszteletes nagysikerű könyve, Jézus elveszett éveinek feltárása (The Lost Years of Jesus Revealed), a Holt-tengeri tekercsek és az egyiptomi Nag‑Hammadiban talált írások összesítéséből egy új Jézus kép kibontakozására hívja fel a figyelmet. Eszerint a "műveletlen és kuruzsló ács–vándorprédikátor" helyett "széles látókörű utazó, bölcs tanár, eredeti és független gondolkodó", aki megfigyeléseinek és tapasztalatainak felhasználásával új igazságot keres. Természetesen a Bibliából nem lenne könnyű levezetni, illetve bizonyítani az eredetiséget és független gondolkodásmódot. Nyilván ezért máshol maga Dr. Potter is így fogalmaz: "Jézus csodálatra méltó fiatalember, aki a vad természetből lépett elő, hogy átadja a világnak a számos kultúra ismeretéből levont bölcsességét, hitét és reményét, amelyet a Kumrán közösség könyvtárában tanult, a Sós-tenger partjánál." Ez az újszerű értékelés azonban akármennyire is vonzó és akármennyire is valószerű, az egyházak számára mégis elfogadhatatlan.

Az automatikus visszautasítás annak a kérdésnek a következménye, amely kétségessé teszi, hogy megváltoztatható-e Jézusról kialakult kép anélkül, hogy a szavai, tanításai is megváltoznának? Itt viszont sokkal régebbi kételyekhez érkezünk. Vajon valójában Jézus tényleges szavait olvassuk-e az Újtestamentumban? Vagy pedig a próféta‑elődöktől származó idézeteket, amelyeket Jézusnak tulajdonítottak a szentírás alkotói? Nyilvánvalóan a kumráni leletek hatására nemzetközi kutatógárda kezdett foglalkozni a kérdéssel, vajon mi lehet eredeti Jézus tanításában? És mi az, amit a Mester az esszének könyvtárait tanulmányozva a héber, görög, egyiptomi, hindu és nem utolsó sorban esszén vallásfilozófusoktól és tanítóktól vett át? És vajon mi az, amit az evangélisták utólag adtak a szájába? "Meglehetősen nehéz lesz lehámozni Jézus tanításairól a rárakódott teológiai rétegeket és a követői által tett módosításokat" – írja Dr. Potter.

A keresztény hívek számára egészen a XX. század második feléig a Jézusba vetett hit volt a legfontosabb doktrína. Jézus “történelmi” személyisége, az apostolok és a korai keresztények élete, munkássága nem tartott jelentős érdeklődésre számot. Azonban 30‑40 éve, éppen az egyiptomi és a kumráni régészeti felfedezések következtében, a mérleg serpenyője átbillenni látszik a másik oldalra. Sok érdekes, átgondolt, történelmi hátterű írás jelent meg Jézus életéről, a korabeli politikai és vallási viszálykodásokról. Hosszú cikket közölt a U.S. News and World Report az első keresztényekről. “Nem akartak megválni a judaizmus eszméjétől, csak meg akarták újítani." A cikk írója nem kevesebbet állít, mint hogy Jézus és követői nem vallásalapítónak tartották magukat, hanem a judaizmus megreformálóinak.

Dr. Potter szerint a Holt-tengeri tekercsek azért izgatják a fantáziánkat, mert "némi fényt vetnek rá, mit tanulmányozott, milyen írásokon elmélkedett (Jézus) és milyen lehetett valójában az ő egyénisége, mielőtt a teológusok istent csináltak belőle." A Vatikán fantáziáját viszont leginkább az izgatta az elmúlt évtizedekben, hogy lehetne a világ elől eltitkolni mit is tanulmányozott, milyen kútfőkből merített Jézus. Elhallgató taktikázásában és manipulációiban szorosan együttműködő szövetségesre talált az izraeli hatóságokban. A tanok fő bástyáinak esetleges leomlása ugyanis Mózest is maga alá temette volna – az égő csipkebokorral együtt. Minél kevesebbet hallanak és tudnak az emberek a Jézust és tanítványait ihlető Enoch iratokról, annál kisebb a valószínűsége. hogy valakinek eszébe jutna: logikusabb lenne a világszerte bevezetett judeo-keresztény szópárosítást esszén-keresztényre cserélni.

Miért van annyi titkolódzás, háttér manipuláció, konfrontáció a Holt-tengeri tekercsek körül? Miért hajtogatják váltig az egyházatyák, hogy nem többek, mint régi iratok még régebbi változatai? Ugyanakkor miért mondják a valláskutatás egyes szaktekintélyei, ha egyszer teljes terjedelmében megismerhető lesz, elkerülhetetlenül mélyreható változásokat fog előidézni mind a keresztény, mind a zsidó vallás, mind a Bibliák világában? A válasz egyelőre kibontakozóban van. Az újtól, a megismeréstől való félelem, a tévedhetetlenség, valamint az előítéletek vaksága fékező erőként lassítják, sőt akadályozzák ezt a kibontakozást.

A '67-es háború után, az izraeli kormány fennhatósága alá kerültek a kumráni leletek – következésképpen leváltották az eredetileg felhatalmazott, tudományos kutatókat is alkalmazó nemzetközi gárdát. Az lzraeli Antik Ügyek Bizottsága 1988‑ban felgyorsította a feldolgozási munkálatokat, - legalábbis ezt közölték az illetékesek. Nem utaltak azonban arra, mi is történt a két dátum közötti 21 évben. 1980-ban ugyan széleskörű fölháborodás söpört végig a tudós világban a nemzetközi kutatási jogszabályok semmibe vétele, és a tudósok kutatási jogának megtagadása miatt. A szakmabeli tiltakozási hullám azonban nem járt eredménnyel, és ezután teljesen elcsendesedett. A nemzetközi botrány után, és az információk szerint jelenleg is 55 izraeli kutató foglalkozik a dokumentumok feldolgozásával. Hogy mikorra várható a munka befejezése, mikor juthat végre a nemzetközi tudósvilág a teljes anyaghoz? És vajon mikor kezdheti meg kibogozni a benne sorakozó rejtélyeket? Ezekre a kérdésekre még nem érkezett érdemi válasz...


UPDATE:

Digitalizálják a Holt-tengeri tekercseket

A projekt, amelynek során pergamentöredékek ezreit és 900 különálló tekercset kell digitalizálni, körülbelül öt évet vesz igénybe. A cél, hogy a kétezer éves iratok mindenki számára hozzáférhetővé váljanak. "Felfedezésük óta első ízben a holt-tengeri tekercsek egy kattintással elérhetővé válnak" - hangsúlyozta a Pnina Sor, az Izraeli Régészeti Hivatal konzerválási osztályának vezetője.

A holt-tengeri tekercsek digitalizálása során olyan amerikai űrtechnológiát alkalmaznak, amelyet az égitestek korának megállapítására használnak. A legkorszerűbb képalkotó technológia, beleértve az infravörös fotografálást, "visszahozhatja" az évszázadok során elhalványult írásjeleket. Az 1950-es években már lefényképezték a leleteket infravörös fényben, ám a technológia azóta sokat fejlődött. Hogy megvédjék a tekercseket, olyan felszerelést használnak, amely a minimumra csökkenti a fényexpozíciót.

Az Izraeli Régészeti Hivatal, amely a holt-tengeri tekercsek állagának megóvásáért felelős, időnként megengedi a nagyközönségnek, hogy megtekintsen e dokumentumok közül némelyet. Legutóbb Izrael állam megalapításának 60. évfordulója tiszteletére kiállították Ézsaiás könyvét.