Ica - a faragott kövek rejtélye

A perui Ica mellett, egy barlangban találtak rá azon kövekre, melyek nagyban megkérdőjeleznek mindent, amit a tudomány eddig a történelemről tudott. Az andezitbe vésett képek dinoszauruszokkal csatázó azték harcosokat, modern sebészi beavatkozásokat, embereket segítő űrlényeket, régen kipusztult halfajtákat ábrázolnak.

A nagy port felvert régészeti szenzáció Peruból ered, és Dr. Javier Cabrera nevéhez fűződik. Dr. Cabrera a múlt század közepén sebész volt Ica városában, tanított a helyi egyetemen, hobbija pedig azoknak a köveknek gyűjtögetése volt, melyek később híressé tették őt. Ezekre a gömbölyű kövekre az ismeretlen művészek meglehetősen különös rajzolatokat véstek, melyek aztán felforgatták a kisváros – és Dr. Cabrera – életét.

Icai őslakosok
A kövek Ocucajéből származtak, mely Ica városától 40 km-re található kisebb település.

Ezen a vidéken egyébként számtalan sír maradt fenn, még az inka előtti korokból. Ocucaje egy végtelen kősivatagban helyezkedik el, dombos, sziklás vidék.









Az itt élő földművesek generációról generációra annak a hagyománynak szentelték magukat, hogy elrejtett sírokat, és kincseket keressenek.

Az első gyűjtők Carlos és Pablo Soldi voltak, majd a híres építész, Augurto Calvo is megszállottjává vált a rejtélyes köveknek. Calvo egyébként akkoriban a Nemzeti Mérnöki Egyetem rektora volt, és nem hiszem, hogy hírnevét kockáztatta volna az Icai kövek miatt, ha nem tartotta volna valódiaknak azokat.

Dr. Cabrera
Dr. Cabrera az 1950-es évek végén kezdett foglalkozni eme furcsa leletekkel, nem sokkal később valóságos megszállottjuk lett, 1976-ban könyvet is írt a témáról „El Mensaje de las Piedras Grabadas de Ica” címmel. Kezdetben csupán szerény gyűjteménnyel rendelkezett, ezt később magánmúzeummá alakította, ahol több mint tízezer darab vésett rajzokkal díszített kő volt látható.

Mit ábrázolnak ezek a kövek?

A legtöbb kő alma nagyságú, de akadnak több tíz kilós, dinnye méretű darabok is. Színük általában fekete, szürke, vannak sárgás és vöröses színűek, anyagukat tekintve azonban mindegyik andezitnek bizonyult. Ami különlegessé teszi őket, az a felületükön található véset. Itt is, épp úgy, mint az acambaroi leleteknél, a gömbölyű köveken együtt ábrázolják az embereket és az őshüllőket. Dinoszauruszokat láthatunk minden mennyiségben, a sötét alapszínen a világos vésetek teljesen tökéletesen látszanak, félreértésről szó sem lehet.


 Az ősállatok fajtái is megállapíthatók, ugyanis akárkik végezték a munkát, kiváló paleontológiai ismeretekkel rendelkeztek. Pontosan úgy ábrázolták ezeket a sok millió éve kihalt állatokat, ahogyan azokat a XX. században, a feltárt csontok alapján rekonstruálták a kutatók. Itt is találkozunk őshüllőn lovagló emberekkel, késsel a kézben dinoszaurusszal hadakozó férfival, sőt olyan ún. Agnatha (állkapocsnélküli) hal ábrázolása is megtalálható sok kövön, mely kb. 360 millió évvel ezelőtt halt ki.




Van azonban, ami még ennél is furcsább.

Távcső?
Néhány kövön mintha modern tárgyakkal találkoznánk, az egyik ilyen rajz például egy hosszú csővel az eget vizsgáló embert ábrázol, kinézet alapján pontosan olyan, mintha távcsőbe nézne. Más ábrák pedig császármetszést, koponyalékelést mutatnak be, sőt van olyan kő is, amelyiken a megműtött férfit egy cső köti össze egy terhes nővel… Vér-transzfúziót ábrázoltak volna?


Korabeli műtéti eljárás?
Mára több tízezer Icai követ ismerünk, melyek nagy része elvileg 65 millió évvel ezelőtt kihalt őshüllőket ábrázol, sok esetben mai emberekkel együtt, mintha egymás mellett éltek volna. Továbbá jó néhány kövön nem a jelenlegi szerint helyezkednek el a kontinensek (érdekes módon összhangban vannak a geológia kontinensvándorlási elméletével).


A kövek eredetének kérdésére


Mint Cabrera kiderítette, már 1961 óta ástak ki vésett köveket az Ocucaje huaqueró-k (kincsvadászok). 1966-ban felkereste az Icai Regionális Múzeumot, hogy a kövek eredetéről érdeklődjön.

Meglepődve tapasztalta, hogy nincsen kiállítva egyetlen vésett kő sem, és a múzeum igazgatója szerint a köveket a kincsvadászok vésték ki, emiatt nincs is szükség laboratóriumi kormeghatározásra. Mint később kiderült, 1965-ben már nagy mennyiségben kerültek elő vésett kövek az Ica-folyó áradásának köszönhetően, amely felfedett egy földalatti rejtekhelyet, ahol a kövek lapultak.

Ez a tény már önmagában feltételezi, hogy nem az indiánok hamisították a köveket (hatalmas munkával kibányászták, kivésték, ezután elrejtették, majd úgy csináltak, mint akik megtalálják a köveket, ezután kicsi pénzért eladták őket gyűjtőknek – lássuk be, ez eléggé valószínűtlen).

Ásatások Ica körzetben
1966-ban Augurto Calvo, hogy megismerje vésett köveinek eredetét, expedíciót indított az Icai körzetbe. Itt inka sírokban, régészek kíséretében további vésett kövekre lelt. Ezek után Calvo bizonyossá vált az Icai vésett kövek ősi eredete felől.

1967-ben a gliptolitok kutatója 33 darab követ küldött Limába, egy bányatársaság laboratóriumába. Itt Eric Wolf geológus a következőket állapította meg: a kövek folyami szállítás által lecsiszolt andezit darabok.

Kiderült az is, hogy a véseteket nagyon finom oxidációs réteg fedi, ez már alátámasztotta azt a tényt is, hogy kövek ősi eredetűek, nem modern hamisítványok. A faragások élében szabálytalanságot, kopást nem találtak, tehát a kövek nem használati eszközök voltak, és röviddel elkészülésük után kerültek végső helyükre, ahol aztán a XX. században megtalálták őket. Wolfot annyira érdekelték a kövek, hogy továbbküldte őket a bonni egyetem laborjába, illetve a perui Mérnöktudományi Egyetemre is.


1969-ben végül megérkezett a bonni egyetem laboreredménye. Ők megerősítették Wolf analízisét, azonban a kormeghatározással nem boldogultak. Javasolták ehhez a lelőhely rétegtani vizsgálatát, amelyre 1970-ben Cabrera kérvényt nyújtott be a Nemzeti Régésztársulathoz.
Sajnos az engedélyt nem kapta meg - konzervatív régészeti gondolkodással érthető módon - így a vésett kövek pontos korát máig nem sikerült megállapítani.



Azt pedig, hogy a vésetek mikor készülhettek, főleg nem tudjuk.


Idetartozik az is, hogy a kövek eredetiségéről a vélemények természetesen megoszlottak. Sokak szerint egyértelműen a XX. században készültek, míg mások a gliptolitok ősi eredete mellett kardoskodtak. 1974-ben a limai Mundial folyóirat be is mutatta a feltételezett hamisítás tetteseit: egy Ocucajei házaspárt. Állításuk szerint ők készítették a vésett köveket (Dr. Cabrera utasítására), és aztán továbbadták azokat turistáknak, valamint a naiv kutatóknak.

"Majom" Ica-kő faragvány
Ekkor már nagyjából 50.000 darab volt a vésett kövek száma, tehát józanésszel nehezen tételezhető fel, hogy ilyen profi munkát ekkora mennyiség mellett két egyszerű földműves képes lett volna véghezvinni – és akkor még nem is beszéltünk a paleontológiai ismeretekről.

Valószínűleg azért álltak elő ezzel a történettel, mert Peru törvényei súlyos büntetést helyeznek kilátásba, a műkincsek külföldre történő eladása esetén. Ha azonban ezek csak hamisítványok, akkor nem történt bűncselekmény, a törvény nem tiltja a saját kezűleg vésett kövek külföldre történő eladását.

"Majom" Nazka - vonal
Természetesen ezt mások is kihasználták, sokan előszeretettel készítettek gliptolitokat, melyeket aztán eladtak az odalátogató idegeneknek. Ezeken az utánzatokon azonban sokszor látható az előrajzolás nyoma, sőt van, aki még a neve kezdőbetűit is belevési a gömbölyű andezitbe.







Ilyen körülmények között természetesen nagyon nehéz dolga van a becsületes kutatónak. Mostanra már hihetetlenül nagy munka – ha nem lehetetlen – lenne átválogatni az összes követ, és megállapítani, tényleg van-e közöttük több ezer éves műtárgy, vagy mindegyik modern hamisítvány. Ehhez több tízezer követ és vésetet kellene elemezni, és erre a tevékenységre, úgy tűnik senkinek nincs anyagi háttere és kapacitása, így az Icai gliptolitok továbbra is megőrzik titkukat.

Atlantisz: az elsüllyedt kontinens

Az Atlantisz nevű elsüllyedt kontinens még ma is a világ egyik legnagyobb rejtélye. Majd’ mindenki hallott már Atlantisz eltűnéséről, de vajon létezett-e egyáltalán? Az Atlanti-óceán vagy pedig a Földközi-tenger egyik szigete volt? Vajon Afrikához, Amerikához vagy Európához tartozott? Sok teória született erről, és sok helyen keresték nyomait… 

Soha nem kezdődött volna el a kutatás, ha a görög filozófus, Platón (i. e. 427-347) nem meséli el a történetét két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiaszban. Platón görög filozófus leírása Atlantisz tündökléséről és bukásáról közel 2000 könyvet ihletett és megszámlálhatatlan évnyi kutatást ösztönzött. És bár több mint 40 helyszín merült fel e legendás utópia kapcsán, még arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán létezett...
  

Platón (i. e. 427-347)
Platón szerint „Atlantisz egy óriási sziget volt, nagyobb, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve”. Héraklész oszlopain (Gibraltári-szoros) túl terült el. Úgy nagyjából 9000 évvel Szolón (i. e. 640-559) előtt Atlantisz hatalmas királyság volt, fejlett civilizációval és ideális politikai berendezkedéssel. Amikor mohó és agresszív birodalommá vált, az istenek parancsára elöntötte a tenger.

Platón meséje Kritiasztól származik, aki tízéves korában a 90 éves nagyapjától hallotta, akinek szintén a nagyapja mesélte. Az ükapa Szolón elbeszéléséből ismerte a történetet, aki Egyiptomban Szaisz papjaitól hallotta. Platón azonban nem költő volt, hanem filozófus, aki a történetet morális mondanivalóval fejezte be. Mennyiben felel meg Atlantisz Platón leírásának, és milyen bizonyítékok maradtak fenn, amelyek a létezését alátámasztják?


Ha eltekintünk Platón kiegészítéseitől, pl. Atlantisz politikai berendezkedéséről, amelyet perzsa mintára képzelt el, a következő kép tárul elénk. Létezett valaha egy hatalmas, fejlett civilizációval rendelkező sziget, amely nyomtalanul eltűnt. Valóban ez történt? Platón előtt egyetlen történetíró sem említi Atlantiszt, még a görög Hérodotosz (i. e. 484-420) sem, aki pedig megkérdezte Szaisz papjait. Ha a sziget a valóságban is létezett volna, a papok biztosan elmondták volna történetét Hérodotosznak.




A hajótörött

Atlantisz létezése nem tény, de nem is alaptalan legenda. És nem Platón agyából pattant ki, ugyanis az egyiptomi Középbirodalom idejéből ránk maradt egy ugyanilyen mese. Egy papirusztekercs, amely ma Szentpétervárott található, elbeszéli egy utazó történetét, aki a fáraó bányái felé tartott egy hajón. Viharba került a hatalmas hullámok ripityára törték a hajót, és rajta kívül mindenki vízbe fúlt. Ő egy gerendába kapaszkodva partra evickélt egy ismeretlen szigeten. Itt egy aranykígyó lakott, aki a barlangjába vitte, de egy ujjal sem bántotta. Elmesélte vendégének, hogy a sziget a gazdagság és boldogság földje, régen 75 elégedett sárkánykígyó népesítette be, akik közül már csak ő egyedül maradt életben. Amikor éppen messze földön járt, egy csillag pottyant a szigetre, és szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó hamarosan megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik"...


Amikor Paul Schliemann, a Tróját felfedező archeológus unokája 1912-ben bejelentette, hogy birtokában van néhány atlantiszi leletnek, úgy tűnt, ezzel bebizonyosodik a sziget valamikori létezése. A lelőhelyet ábrázoló, általa rajzolt térkép is nagyjából megfelelt a sziget elhelyezkedéséről és nagyságáról alkotott elképzeléseknek. A sötét ovális vonalak a fővárost jelzik, ahogy Platón is leírta. Azonban Paul Schliemann felfedezéséről, melyet egy szenzációs cikk közölt a New York Americanben, kiderült, hogy hamis tényeken alapulnak, és más szerzők ötleteit vette át...


A tenger elárasztotta gazdag, boldog szigetről szóló mesét jól ismerték az egyiptomiak, és megtalálható az indiai mondavilágban, a „Mahábhárata” című eposzban is. Ez akár különböző népek közös alaplegendája is lehet. Ebből persze még nem következik, hogy Atlantisz létezett, vagy sosem létezett... A legendák és mítoszok alapjai gyakran tények. Sokan, akik Atlantisz után kutattak, ilyen ténynek tekintették a görög Thíra szigetét.

Egy elveszett kontinens eredete

Sz. Marinatosz professzor
1967-ben egy görög régész, Sz. Marinatosz professzor ásni kezdett az Égei-tenger egy apró vulkáni szigetén, Szantorinin. Egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol még két-háromemeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Bútor és cserépedény maradványokat talált, munkát végző és táplálékul szolgáló állatok csontjait, ám nyoma sem volt semmiféle emberi maradványnak vagy ékszernek...

Az archeológusok megállapították, hogy Thíra, melyet valaha Szantorinnak hívtak, a minószi civilizáció kereskedelmi központja volt. Eredetileg úgy gondolták, hogy Kréta gyarmata volt, de ez az elképzelés megdőlt. Sőt a kis sziget független hatalomként nagy befolyásra tett szert az Égei-tengeren i. e. 2500 körül. A virágzó kereskedelem fellendítette Thírát, s ezt a gazdagságot tükrözik a házakban talált freskók.




Thíra-i freskó

Aztán egyszer elérte a szigetet a végzet. A föld remegni kezdett a szigetlakók lába alatt, és azok sebtében elhagyták otthonukat, csak a legfőbb értékeiket véve magukhoz. Úgy tűnik, arra számítottak, hogy hamarosan visszatérhetnek, mivel olívaolajjal és magokkal teli hatalmas korsókat tettek az ajtófélfák alá, ez volt ugyanis a házak legbiztonságosabb része. Ám mielőtt még visszamerészkedhettek volna, a földrengés a város jó részét lerombolta. A szigetet is el kellett hagyniuk a hajóikon, amikor a thírai vulkán kitört, és finom habkőréteggel fedte be az egész várost.

A vulkánkitörés robaja 3000 km-es körzetben is hallható volt olyan erősségű lehetett, mint a Krakataué (Jáva és Szumátra között) 1883-ban, melyet még Ausztráliában is észleltek az emberek. A thírai vulkán 30 m vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. Bár ez a kitörés i. e. 1520 körül történt, még ma is 4 m vastag hamuréteg fedi a szigetet. Kb. 40 évvel később a vulkán beomlott, és a helyére zúdult a tenger. Így alakult ki Thíra késhegy alakú íve. A nagy szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra maga alá temette a krétai civilizációt...


Vajon ez volt az az esemény, amelyet Atlantisz pusztulásával azonosítottak? Sokan úgy gondolják, igen. Az is lehetséges, hogy Kréta volt az eltűnt civilizáció helye. Ez az ötlet először 1909-ben merült fel. A Kréta és Egyiptom közötti kapcsolat pontosan abban az időben szakadt meg, amikor Thírát elöntötte a tenger. Az egyiptomiak a Thíra pusztulásáról szóló híreket esetleg Krétára vonatkoztatták, hogy így magyarázzák meg a krétai nagyhatalom eltűnését.

Thírát elöntötte a tenger

Platón megjelölése ("9000 évvel Szolón előtt" úgy lesz pontos, ha az időtartamot tízzel osztjuk, ahogyan azt A. G. Galanopoulosz görög szeizmográfus javasolta. Szerinte az eltérés abból származhatott, hogy az egyiptomiak a 100-as számokat saját ezres szimbolikájukkal helyettesítették, és így lett 900-ból 9000. A másik hihető magyarázat Marinatosztól származik, aki szerint Szaisz papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy ezzel az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Sok későbbi mesélő törekvésére is jellemző, hogy kerek számokkal támasztja alá a "réges-régen" történt dolgokat...


Az elmúlt 2000 évben hat vulkánkitörés rengette meg Thíra szigetét. Az 1866-os kitörés vonzotta ide Ferdinand Fouqué vulkanológust, aki egy bronzkori települést fedezett fel Akrotíri közelében, melyet több mint 3000 éve borít vulkáni hamu. Egy újabb lehetséges helyszín?


Héraklész oszlopain túl

virágzó és gazdag sziget
Atlantisz elhelyezése az Atlanti óceánban, bár a nevük összecseng, sokkal nehezebb. Lehetséges, hogy amikor a főníciaiak körülhajózták Afrikát (i.e. 600-ban) és megbizonyosodtak arról, hogy milyen hatalmas kiterjedésű az Atlanti óceán, az Atlantiszról szóló legenda szerzői összekötötték a "régmúltat" a "messzi távollal". Bármi volt is az ok, a kutatás mindenesetre tovább folyt Héraklész oszlopain túl is.

A középkori írók, akikhez arab közvetítéssel jutott el Atlantisz története a széles körben elterjedt mítosz alapján, valaha létezett virágzó és gazdag szigetnek hitték. A Fortunate Islesnek (Szerencsés-szigeteknek) nevezett földdarabok, a Hét Város szigete és Szent Brendain szigete, minden 14. és 15. századi térképen szerepeltek, és felfedező utak célpontjai voltak.







„A tengerek királyainak ősrégi térképei"

Sok régi térkép őrzi a térképészek elképzeléseit és számításait távoli vidékekről. Így a tudósok kétkedve fogadták Charles Hapgood amerikai történész következtetéseit, aki az 1960-as években a középkori navigációs térképeket tanulmányozta. A Kongresszusi Könyvtárban rábukkant egy 1531-ból származó térképre, amely Antarktisz partjait jégmentes szárazföldként tünteti fel. 


Térkép 1531-ből
Egészen addig úgy tudták, hogy az óceáni hajózás csak Kr. e. 2000 körül kezdődött, és a tudomány mai állása szerint Antarktiszt 6000 éve jég borítja. Vajon előfordulhatott-e, hogy még azelőtt térképet készítsenek róla? Hapgood több középkori térképet, tanulmányozott át, melyek szerint az egyiptomiak előtt több ezer évvel létezett egy nagy tengeri civilizáció. Erről azt írja Hapgood „A tengerek királyainak ősrégi térképei” című művében, olyan nyomtalanul semmisült meg, hogy a számtalan tengerészgeneráció semmiféle nyomot nem talált, aminek alapján a helyét azonosíthatták volna a térképeken. Annak ellenére, hogy Hapgood nem állítja, hogy ez a civilizáció azonos volt Atlantisszal, sok egybeesés támasztja ezt alá.







Atlantisz újjáéledése

Edgar Cayce (1877-1945)
Az amerikai médium és gyógyító, Edgar Cayce (1877-1945) megjósolta, hogy Atlantisz feltámad, és újból virágzásnak indul. 1940 júniusában így jövendölt, "Atlantisz részei közül Poszeidia lesz az első a felemelkedésben. Nem kell rá sokáig várnunk, 1968-69-ben fog bekövetkezni!" 




A helyet is pontosan meghatásozta, a Bahamákat! Igazán csodálatos egybeesés, hogy 1968-ban repülőgépek pilótái a Bahamáknál, Észak-Bimininél arra lettek figyelmesek, hogy a partok mentén épületek emelkednek ki a vízből. A búvárexpedíciók kiderítették, hogy a mederben kőépítmények húzódnak, amelyek hatalmas utakat, falakat, piramisokat, köröket formáznak. Amennyire a beszámolók alapján lehetséges volt, archeológusok feltételezik, hogy a "Bimini utak" emberi alkotások.


Az elsüllyedt kontinens


Így magától kínálkozott a feltételezés, hogy Atlantiszt itt kell keresni valahol. Sokáig a Bahamák másik oldalán lévő Sargasso-tengert gondolták az Atlantiszt rejtő tengerrésznek. A víz alatti "utakat és falakat" bizonyítékként hozták fel az Európa atlanti vidékén "elsüllyedt város" létezésére.

"Bimini utak"

Ez alapján minden, ami a tengerben emberkéz alkotta építményre emlékeztet, előbb vagy utóbb kapcsolatba kerül az "elsüllyedt kontinens" elméletével.








Platón Atlantiszról szóló meséje adta az első lökést, és a keresés attól kezdve folyik és folytatódik..

Hieroglifák: Isten szava kőbe vésve

Hieroglifák: Isten szava kőbe vésve

A hieroglif írás annyit jelent, szent véset, de nevezik Istenek szavának is. Talán nem véletlen, hogy a fáraók, akik fennen hirdették magukról, hogy ők az istenek földi helytartói, leszármazottai, ragaszkodtak ehhez az írásmódhoz.

A hieroglifa egy igen egyedi írásmód, hiszen első ránézésre képírást takar, azonban a jelek szót, szótagot, de akár egy-egy mássalhangzót is jelölhetnek. Éppen a képírás volt az, ami a legtöbb tudóst is zavarba hozta, sőt mi több, félrevezette. Így nem csoda, hogy évszázadokig senki nem tudta megfejteni, mit is jelentenek a különös és misztikus jelek.

Az egyiptomi első dinasztia alapítója, a régi egyiptomi csillagászok feltevése szerint, időszámításunk előtt mintegy négy évezreddel uralkodott. Ha nem is fogadjuk el hitelesnek a fenti adatot, nem lehet túlságosan nagy az eltérés, mert az egyiptomi történelemmel foglalkozó tudósok a negyedik és harmadik évezred közé helyezik ezt az időszakot. Az első dinasztia megalapítása Mena fáraó nevéhez fűződik. Uralkodása alatt bontakoztak ki az egyiptomi műveltség csírái, és az egyiptomi írásrendszer.


Az ásatásokból napfényre került legrégibb írott emlékek e kor maradványai, s már igen fejlett írásrendszerről tanúskodnak. Elefántcsonttáblák, kőfeliratok, papirusztekercsek temérdek bizonyítékot szolgáltatnak erre. E nagyszámú írásos tanúsítványnak azonban három évezreden keresztül senki emberfia hasznát nem vehette. Egyszerűen nem tudtak velük mit kezdeni. Az ókor, a középkor, sőt az újkor tudósai hiába szentelték életük az eléjük került hieroglifák megfejtésének, eredményt nem értek el.



Az ókori írók, akik Egyiptomról tudósítottak, csupán hiányos felvilágosításokat nyújtottak. Hérodotosznál, a szicíliai Diodorosznál és Plutarkhosznál találunk ugyan szórványos utalásokat a hieroglif írásmódszerre, de egyikük sem tudott kellő mértékben közelebb férkőzni a problémához. A XVII. századtól kezdve a tudósok mind nagyobb odaadással foglalkoztak az egyiptológia tudományával, a művelt világot izgatta a hieroglifák titka. Minden lelkesség, minden odaadás ellenére eredményt nem tudtak elérni.

A rosette-i kő

Napóleon hajóhada 1798 májusában futott ki a touloni kikötőből. Hadseregének legkiválóbb tábornokai, de ugyanakkor tudósok, művészek, technikusok kísérték egyiptomi hadjáratára. A vállalkozás, mint hódító hadjárat, és mint kísérlet, hogy Angliát érzékeny oldalán megsebezze, céljatévesztett volt. A tudomány mezején azonban jelenetős siker született. Az egyiptomi építőművészet a maga nagyságában és fenségében most első ízben tárult az európai szem elé.

A hadjárat legnagyobb tudományos eredményét a rosette-i kő szolgáltatta. Rosette város Alsó-Egyiptomban fekszik, a Nílus nyugati deltája egyik ágának bal partján, 15 kilométerre a Földközi-tengertől. Arab neve Resid, a város alapítója, Harun al Rasid kalifa után. A francia katonák a város megerősítése céljából sáncot ástak, és e munkálatok közepette Bouchard mérnök egy fekete bazalttáblát talált a földben. A táblán levő szöveg háromféle írással volt bevésve: hieroglif, démotikus és görög írással. A rosette-i követ a francia tudósok vették gondozásukba, mert sejtették, hogy abban olyan eszközre tettek szert, amelynek segítségével sikerül majd megfejteni a hieroglif írást. Az értékes leletet hajóra rakták, és útnak indították Franciaországba…

A rosette-i kő hieroglifáinak megfejtése terén Thomas Young angol orvos tette meg az első eredményes lépést. A cambridge-i Museum Criticumban 1815-ben megjelent cikkében feltételezte, hogy a keretbe foglalt jelcsoportok uralkodók nevei. Megállapította 13 önálló mássalhangzójel hangértékét, és hogy azt milyen irányban kell olvasni.

A felirat megfejtése Jean François Champollion francia tudós nevéhez fűződik, aki a rejtvény kulcsát annak a felismerésnek segítségével találta meg, hogy a hieroglifákban vegyesen fordulnak elő szójelek, mássalhangzócsoportok jelei, önálló mássalhangzójelek (betűjelek), hangérték nélküli determinatívumok, és ritkán piktogramok is. Champollion a táblán előforduló tulajdonnevek alapján, szorgalmas kutatással, lépésről-lépésre haladva végül is elkészítette az első ősegyiptomi nyelvtant és szótárt. Nagy segítségére volt Champollionnak az a hieroglif és görög felírás, amelyet 1815-ben Banks talált Philaeben, és 1821-ben Angliába szállított. A hieroglif felírás két koszorúba foglalt betűcsoportot tartalmaz, melyek közül az egyik már a rosette-i kövön is szerepelt, és ismert volt, mint Ptolemaiosz neve. A másik koszorúban Champollion a görög felírás segítségével felismerte Kleopátra nevét.


A hieroglif írás az egyiptomiak reprezentáló írása volt. Emlékoszlopokon, sírfeliratokon hieroglifákat alkalmaztak. A köznapi életben, levelezésben, feljegyzésekben a hieratikus (papi) írást használták, amely körülbelül úgy viszonylik a hieroglifákhoz, mint az írott betű a nyomtatott betűhöz. Ezt az írást nádtollal, ecsettel vetették papiruszra. A hieratikus írás jeleiben már csak homályosan ismerhetők fel az ábrázolt tárgyak, amelyekre utalnak.


Időszámításunk előtt a VIII. században újfajta írást vezettek be Egyiptomban, amelyet a tudomány, Hérodotosz után, démotikus írásnak nevez, bizonyára azért, mert maga a nyelv, amely ebben az írásban fennmaradt, nem a hieroglifák klasszikus nyelve, hanem üzleti és magánügyekre vonatkozó iratokban használták, míg a hieroglifák nyelvét szent nyelvnek őrizték meg. A démotikus írás a hieratikus írás további leegyszerűsítése. Körülbelül 1000 esztendőn keresztül ezt az írást használták mindaddig, míg a kereszténység elterjedésével az egyiptomiak is át nem vették a görög ábécét.






Az egyiptomi írás a maga idejében a legfejlettebb írás volt, de még távolról sem kielégítő és tökéletes. A mai értelemben vett ábécé tulajdonképpeni feltalálása nem is az egyiptomiak, hanem a föníciaiak érdeme.

A titkot megfejtő Champollion 1790. december 23-án született Figeac-ban. Tizenhárom éves korára már tudott arabul, ismerte a cirill írást és a káldeus nyelvet, kollégistaként pedig a kínai és az etióp nyelvvel is foglalkozott. Legjobban a hieroglifák izgatták: egy kopt szerzetessel történt találkozása után elkezdte kutatni a hieroglif és a kopt írás közötti hasonlóságokat. 


Az egyiptomiak hite szerint a halhatatlanságot az biztosította valaki számára, ha neve fennmaradt. Ez volt az oka annak, hogy a fáraótól a közemberig mindenki buzgón igyekezett megörökíteni nevét sírkamrájában és azon kívül is. Ennek azonban az ellenkezője is igaz volt: ha valakinek a nevét minden feliratról kivakarták, azzal lelkét megfosztották a túlvilági léttől.


A hieroglif írás és pár érdekesség

A hieroglifa szót először Clemens Alexandriai használta először Krisztus után 200 évvel. A görög „szent“ (hieros) és a „véset“ (glyfo) szavakból származik.



A hieroglifa írásmódról nem árt tudni, hogy azt maguk az egyiptomiak sem alkalmazták minden esetben. Ennek oka az volt, hogy a hétköznapi életben túl bonyolult dolog volt a megrajzolása és persze időigényes is. A bonyolultságát az is alátámasztja, hogy még az írnokok számára is készült egy úgynevezett „helyesírási szótár”, a Hood-papirusz, melynek segítségével dolgoztak. A helyesírás szabályai szerint egy szó jeleit csak úgy lehetett leírni, hogy a forma mindenféleképpen négyszögletű legyen. Ezt a szabályt annyira szem előtt tartották, hogy a jelek sorrendjét is bármikor megváltoztatták a „szépség” érdekében. A hieroglif írás leegyszerűsített formája, amit a papok használtak, a hieratikus írás volt, de emellett jelen volt a démotikus, vagyis a népi írásmód is.


Használatának utolsó századaiban egyre kevesebb írnok volt, aki még alkalmazta a hieroglif írásmódot. A helyébe lassan a kopt, majd a görög nyelv lépett, és a fontosabb művek is már e nyelven születtek meg. Hor-Apolló, i.sz III. században írta meg azon tanulmányát, amelyben ősei írásrendszerét magyarázta. Tulajdonképpen neki köszönhetjük, hogy a későbbi korok kutatói is sokáig arról voltak meggyőződve, hogy a hieroglif írásmód nem több mint egyszerű képírás.


Névmások, elöljárók, utótagok és más grammatikai jeleket az egyiptomiak olyan eszközzel használtak, amely hasonló a mai rébuszokhoz. Könnyebb volt, mivel teljesen elhallgatták a magánhangzókat és másik oldalon hangsúlyozták a mássalhangzókat. Fokozatosan kiengedték az írásból a magánhangzókat, és csak mássalhangzókat írtak.

Az egyiptomi írásban 24 mássalhangzójel volt, amely a semita ábécével nagyjából megegyezik. Az egyiptomiak, éppúgy, mint a többi keleti nép, magánhangzókat nem jelöltek az írásban. Ha pl. a zod (mondani) szót akarták leírni, csupán zd-t írtak. Úgynevezett értelmező (determinatív) jegyeket is használtak. Az értelmező jegyekre azért is szükség volt, mert az egyiptomi írásban egy és ugyanaz a jel hol szót, hol pedig mássalhangzót jelölt. Ez pedig az értelmező jelek igénybevétele nélkül természetesen sok félreértésre adott volna alkalmat. Maradjunk az előző példánál. A zod (elmondani) szót egy emberalakkal jelölték, aki a kezét ajkán tartja. A sura (inni) szót ugyanezzel a jellel ábrázolták, csakhogy még három hullámvonalat is rajzoltak melléje, amely jelezte, hogy a szó jelentése vízzel van összefüggésben.

Az írás iránya nem volt tisztán meghatározva. Az elején legtöbbször fentről lefelé írtak, az egyes jeleket oszlopokba sorolták, amelyek egymás mellé voltak rakva jobbról balra. Azonban ez az irány i. e. 2000 körül megváltozott, és a vízszintes sorokban kezdtek írni jobbról balra. A sorok irányát nagyon könnyű felismerni, az állatok és emberek képeinél a fej mindig az írás irányába van fordítva.

A legkésőbbi egyiptomi hieroglifákat i.sz. 394-ben vésték be a philaei templom falába. Ekkor már igen kevés szobrász volt, aki egyáltalán tudta olvasni a jeleket, így minden bizonnyal azt előre megrajzolták számukra, hogy ügyesebben tudjanak haladni a munkával. I.e. 323-ban, vagyis Nagy Sándor halálát követően i.e. 30-ig a Ptolemaioszok uralták Egyiptomot, ekkor lett a hivatalos nyelv a görög, majd később a latin. Persze a nyelv túlélte azt, hogy a hatalmas Egyiptom a Római Birodalom része lett, bár az is igaz, hogy lassan átalakult. Az ókori, egyiptomi nyelv megmaradt formáját, amit már csak néhány család beszélt, koptnak nevezték, és valójában sok köze volt ahhoz, hogy a tudósok e „maradvány” segítségével megfejtsék a hieroglifákat...




Az arabok fejtették meg az egyiptomi hieroglifákat?

Elképzelhető, hogy az egyiptomi hieroglifákat nem az európaiak fejtették meg először, hanem az arabok. Ráadásul legalább 800 évvel korábban jöttek rá a titok nyitjára, mint a rosette-i kő Napóleon-korabeli kutatói. Jean-François Champollion és Thomas Young neve mellett ideje megtanulnunk a X. századi arab polihisztor, Abu Bakr Ibn Wahsijah nevét is.

Az eddig elfogadott nézetek szerint a hieroglifákra támaszkodó írásmód nagyjából a rómaiak inváziójával együtt, azaz kb. Kr.e. 30 körül eltűnt az egyiptomiak életéből, ezt követően csak a hasonló írásjeleket használó, modernebb, gyorsabb és szélesebb néprétegek körében is elterjedt, de sokszor elvontabb írásmód, a demotikus írásról maradtak fenn nyomok.

Alapvetően azonban tudósok úgy vélik, hogy az arabok idejére a hieroglafikus írásmódhoz valamit is hasonlító demotikus írás sem érdekelte különösebben Mohammed követőit, így gyakorlatilag nem őrződött meg az a tudás, amely értelmezni tudta volna a hieroglifákat.


Átörökített tudás vagy zseniális megfejtés?

Valóban csekély érdeklődést mutattak az arabok az ókori Egyiptom kultúrája iránt, ám ennek ellenére igen sok írástudó másolta évszázadokon át szorgalmasan azokat az iratokat, melyekben Egyiptomról esik szó. Éppen ezért bár biztos tudásunk nincs arról, hogy a kora középkori arabok miként örökítették tovább a hieroglifák rejtélyének megfejtését, ám azt sem zárhatjuk ki teljességgel, hogy a különleges írásjelekre vonatkozó valamilyen tudás mégis átörökítődött.

Abu Bakr Ibn Wahsijah, egy X. századi arab polihisztor és alkímista ugyanis, ha nem is teljesen, de igen sok részletét megfejtette a hieroglifáknak. Az érdekes az a dologban, hogy könyvét, mely „Egy rajongó sóvárgása a szimbólumok megértése iránt” címet viselte, 1806-ban Londonban angolul is kiadták, igaz minden bizonnyal csak egy szűk közönség szentelt neki figyelmet. Kétségkívül furcsa azonban, hogy a hieroglifák 19. századi megfejtőinek, a francia Jean-François Champollionak és az angol Thomas Youngnak nem került látókörébe Wahsijah ezen műve.



Akár így, akár úgy volt a dolog, egyet mégis bizonyítottnak vélnek némely tudósok: amíg a sötét középkorból kilábaló Európában egészen a XIX. század elejéig úgy vélték, hogy a hieroglifák mindössze mágikus erővel bíró ám valódi jelentés nélküli szimbólumok voltak, addig az arab világban már a X. század végére tisztában voltak a hieroglifák valódi természetével. Arab tudósok ugyanis már ekkor felfedezték, hogy a hieroglifák valójában nem egyszerűen képek, hanem megfelelő hangokat jelképeznek, akárcsak a mi ábécénk betűi.