Krisztus szegény lovagjai - a Templomosok

Categories: Izrael, Keresztények, Kincsek, Templomosok, Titkos társaságok, Vallás

Ha van szervezet a történelemben, amely létezése, de főleg eltűnése óta lázban tartja a történelembarátokat, akkor az a Templomos Lovagrend. A legendákat kedvelők köreiben máig vitatják, hogy csak egy „egyszerű” küldetés - nevezetesen a Szentföld megóvására - jöttek volna létre.

Valóban birtokukba jutottak a szent ereklyék, és a Tudás, vagy ez csak a legenda része? Honnan, miből származott „Krisztus szegény lovagjainak” mérhetetlen vagyona? Nem véletlenül foglalkoztatja ez a rejtélyeket kedvelők fantáziáját: a hajdani templomos lovagrend annak ellenére tartogat még meglepetéseket, hogy történészek, teológusok és kincskutatók ezrei foglalkoztak már velük.

Alapítás

Aktuális helyszínünk a Közel-Kelet, az első és a második keresztes háború közötti időszak (1115-1120 körül). A Szentföldön az európai keresztények és az iszlám harcosai gyakorlatilag folyamatosan csatáznak a mindkét nagy vallás számára ideológiailag és történelmileg elsődleges fontosságú területekért.

Akkoriban a bibliai kegyhelyekhez zarándokló keresztények számára veszélyes mutatvány volt végigsétálni a csatáktól hangos, gyakran ellenséges fegyveresek által ellenőrzött vidéken. A keresztények körében egyre komolyabb igény merült fel egy olyan fegyveres alakulat felállítására, amely képes lenne a zarándokokat megvédeni az arabok zaklatásaitól.

II. Balduin

A titokzatosságáról és ködbe burkolózó múltjáról nevezetes katonai szerzetesrendet 1118-ban, Hugues de Payns, francia nemesember vezetésével, és Clairvaux-i Szent Bernát gyámkodásával alapította meg kilenc lovag (de Payns, Bysol de Saint Omer, Andrè de Montbard, Archambaud de Saint Aignan, Gondemar, Rossal, Jacques de Montignac, Philippe de Bordeaux, Nivar de Montdidier).

Payns személyes kapcsolata Bouillon Gottfried lotaringiai herceggel, a Jeruzsálemi Királyság megalapítójával, valamint a később Jeruzsálem királyának választott II. Balduinnal nagyban elősegítette a rend szentföldi megtelepedését és előjogaik kivívását. Ráadásul, mint a Champagne-család magas rangú tisztje, Payns részt vett az első keresztes háborúban is, így tapasztaltan tekintett e vidék „gondjaira”.

Balduin Jeruzsélem uraként Salamon templomának egy szárnyát adományozta „Krisztus szegény lovagjainak”, hogy azok biztosítani tudják a város és az ősi föld, illetve az ideérkező zarándokok védelmét. Ezt követően kezdik – központjuk után - használni a „Templom lovagjai” vagy a „templomos lovagok” nevet, amely máig él a köztudatban. Hivatalos nevük: Pauperes Commilitorum Christi Templique Salomonis (Krisztus és Salamon templomának szegény lovagjai).

A templomosok jelvénye, amely több templomuk és katedrálisuk homlokzatán is megtalálható, két lovagot ábrázol, amint egy (!) lovon ülve, csatába indulnak. Szegélyén a következő körirat áll: Sigillum Militum Xpisti (Krisztus katonáinak pecsétje).

A rend hivatalos jelmondata pedig így hangzik: Non nobis, domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam. (Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére)

Az ünnepélyes fogadalom letételére 1119 karácsonyán kerül sor a Szent Sír templomban: a Templomos Lovagrend hivatalosan is megszületik.

Rejtélyes küldetés

A templomosok azzal az elsődleges szándékkal szerveződtek renddé, hogy biztosítsák a Szentföldre tartó zarándoklatokat, s megvédjék a szent helyeket a külső támadások elől.

Ugyanakkor ezzel szöges ellentétben más, misztikusabb célokat feltételező és feltáró vélemények is napvilágot láttak. Ezek szerint Szent Bernát közel sem Jeruzsálem védelmének ellátása miatt szorgalmazta a lovagi rend létrehozását, s az sem véletlen, hogy éppen Salamon templomában szállásolták el őket. A fő cél a Szent Frigyláda felkutatása volt - benne a Tízparancsolattal, s egyéb szent ereklyékkel -, illetve a Szent Grál elszállítása, amelyhez a Tudás, a mindennek tudása képzete társult, és társul manapság is.

A Templom

Salamon templomának könyvtárnyi irodalma van, ezért itt csak röviden mutatnám be.

A zsidók legismertebb királya valamikor az időszámításunk előtti X. században építtette meg az első Templomot Hirám Abiff építőmester irányításával. A Biblia szerint a frigyládát itt, a Szentélyek Szentélye nevű termében helyezik el.

Így nézhetett ki Salamon Temploma

Az első Templomot négyszáz év múlva a babiloniak lerombolják, a frigyláda további sorsáról nincs hiteles információ. Egyesek szerint a babiloniak nem találták meg az elrejtett ereklyét, mások szerint elvitték magukkal, ismét mások azt állítják, hogy már Salamon odaajándékozta Menelik etiópiai királynak, akinek utódai azóta is féltve őrzik egy axumi kolostorban…

A Frigyláda

Számos – a Templomra vonatkozó – teória nem csak a titokzatos frigyládát képzeli a jeruzsálemi óváros maradványai közé, hanem a korabeli zsidók családi, állami és egyházi kincseit is. Ezen feltételezés szerint a Templom egyfajta bankfiókként is működött, ahová a hitközség, a magánemberek és a királyi kincstár is elhelyezte/elhelyezhette pénzét és más, jelentősebb értékeit.

Krisztus megfeszítését követően az eddigieknél is vadabb találgatások születtek arról, hogy mi is rejtőzhet még a Templom egykori falai között/alatt. A témával komolyan foglalkozók egy része biztos abban, hogy a Szent Grál is ide volt elrejtve (bármi is legyen az).

A második Templomot kb. hetven évvel az első pusztulása után építik fel a visszatérők, és ez egészen időszámításunk szerint 71-ig fennáll, ekkor azonban a rómaiak ismét porig rombolják. Romjain (illetve azokhoz nagyon közel) később a mai napig álló Al-Aksza mecset épül fel, s egyes vélekedések szerint a mai Siratófal is hozzá tartozott.

Jeruzsálem - Siratófal

Szóval ebbe a templomba (pontosabban romjai közé) költöznek be a templomosok, hogy elkezdjék elképesztő (egyházi, politikai és gazdasági) karrierjüket.

A felemelkedés

A rend elvi és szervezeti alapjainak letétele 1128-ban, a troyes-i zsinaton történt meg, ahol elfogadták szabályzatukat. Ebben a legnagyobb érdem a cisztercita Clairvaux-i Szent Bernátot illeti, aki tulajdonképpen megteremtette a templomosok rendjének szellemi bázisát. Megfogalmazta számukra regulájukat (szegénységre, engedelmességre alapozva), elérte, hogy ne a helyi püspökök, hanem közvetlenül a pápa joghatósága alá tartozzanak; hogy ne fizessenek egyházi tizedet; és hogy saját templomokat építhessenek.

Így a kor viszonyaihoz képest egyedülálló függetlenségre tettek szert, a pápai kontroll kivételével sem egyházi, sem világi joghatóság nem ellenőrizte tevékenységüket.

A templomosok viszonylag rövid időn belül teljes, nemzetközi elfogadottságra tesznek szert. 1139 tavaszán a II. Ince pápa által kiadott, és az "Omne Datum Optimum" ("Mindennél tökéletesebb ajándék") címet viselő bulla hivatalosan is elismeri a szerzetesrendet.

Ettől kezdve templomosnak lenni nagyszerű dolognak számított az európai elit családok fiai számára, noha a fogadalom nem csak a szegénységet, engedelmességet és a kolostori körülmények közötti életvitelt írta elő, hanem például a teljes szüzességet - pontosabban a nőkkel való érintkezés abszolút tilalmát - is.

Katedrális Portugáliában

Az 1150-es évektől kezdve elkezdett áradni a pénz és egyéb adományok a templomosok felé: főúri végrendeletekben őket jelölik meg kizárólagos örökösként (a szegénységi fogadalom csak az egyénekre vonatkozott, nem a rendre!), kastélyokat, földeket, valamint ingóságok egész sorát íratják rájuk Spanyolországtól Frankföldön át egészen Itáliáig.

A templomosok üzletembereknek sem voltak rosszak. A felhalmozott vagyonnal nagyon okosan bántak: földbirtokokat vásároltak, várakat, erődítményeket, kastélyokat és rendházakat építettek a Szentföldtől Portugáliáig.

Szoros kapcsolat mutatható ki a rend és a gótika, mint építészeti stílus megszületése között is. A templomosok birtokában állt templomok, rendházak mind e stílust, és a rend kultikus jelvényeinek jegyeit viselik magukon. A sajátos elrendezés, a kereszt, a pecsét (a két lovagot egy lovon ábrázoló képpel), – nyíltan vagy rejtetten - számos építmény (Reims, párizsi Notre Dame) homlokzatán, rózsaablakain, díszein felfedezhető.

A templomos rend hierarchiája

A templomos rend legfőbb vezetője a Nagymester (magister, grand maitre). Amíg V. Kelemen pápa az 1312-es bécsi zsinaton ki nem mondta a rend feloszlatását, 23 Nagymester állt a rend élén, akik többsége erőszakos halállal halt, fogságban, csatában. Bár egzakt alapja nincs, de sokan Newtont és da Vincit is a már titokban és illegalitásban működő szervezet kései nagymesterei közé sorolják.

A mindenkori rendfőnök élethosszig tartó szolgálatot töltött be, s halálát követően összeült a káptalan, hogy új Nagymestert válasszon. E választó testület tagjai a tartományok – Nagymesterhez hasonló, de csak lokális kiterjedésű korlátlan hatalommal bíró – vezetői voltak, akik egyben tanácsaikkal is elősegítették a rend működését.

Az általános helyettes a senechal volt, aki a legfőbb vezető távollétében hozzá hasonló jogokkal bírt. Az ezt követő legfontosabb szerep a marechal-é volt, aki a hadi ügyeket felügyelte.

A lovagokon (szerzetes és világi lovag) túl, akik a templomos rendi keresztes sereg gerincét alkották, számos könnyűfegyverzetű tiszt, katona és káplán vett részt egy-egy hadjáratban. Ők nemesi ranggal általában nem rendelkeztek, legfőbb feladatuk az volt, hogy kettes-hármas csoportokban egy-egy lovaghoz csapódva segítsék, támogassák őt a csatában.

Titokzatos gazdagság?

Már a kortársakat is erőteljesen foglalkoztatta, hogy az egyházi jelleg és a szegénységi fogadalom ellenére honnan származik a szervezet mai léptékkel mérve is hatalmas vagyona, ami sokakban keltett féltékenységet, hiszen az egyre gyarapodó gazdagsághoz növekvő pénzügyi hatalom és ezzel párhuzamosan politikai befolyás is társult. Jólétük kiváló indok volt arra, hogy kétes eredetű pénzszerzéssel vádolják meg őket, pedig ebbéli sikereiknek nagyon is ésszerű magyarázata van. Bár a rend léte kezdettől a nagyobb kollektív vagyonon alapult és a regula is engedélyezte földek, épületek birtoklását, tagjai egyenként, a káptalan beleegyezése nélkül nem birtokolhattak semmit.

Ismert, hogy a templomosok kiterjedt bankrendszert üzemeltettek, a zarándokok számára fogadókat, a kereskedelem fejlesztésére pedig raktárakat éppítettek.

Legnagyobb jövedelmük a váltórendszer üzemeltetése révén, valamint a kölcsönökből folyt be.

Eleinte csak magánszemélyeknek kölcsönöztek és hiteleztek (viszonylag korrekt kamatra), majd egyre jobban belefolytak a különböző fejedelmi és királyi udvarok pénzügyeibe. A XIII. század második felére a rend olyan befolyásra tett szert, amiről korábban talán ők maguk sem álmodtak. A rend birtokában olyan kötelezvények, váltók és hitellevelek voltak, amelyek aláírói között európai főnemesek, uralkodók tucatjai álltak. A század végére pedig odáig fajultak a dolgok, hogy például a francia udvar szinte teljes éves költségvetésének megfelelő tartozást halmozott fel, a templomosokkal szemben.

Kiváló gazdasági érzékkel megáldott szakemberei a rend vagyonát leginkább földekbe fektették. Így tették azt értékállóvá, és a későbbiekben így váltották ki a francia király ellenszenvét, aki nem nézte jó szemmel az autonóm hatalom terjeszkedését.

És mint látni fogjuk, a rend vesztét is ez okozta.

A vég?

A kérdőjel nem véletlen. Bár a lovagrend (elméletileg legalábbis) már hétszáz éve megszűnt, a templomosok nagy valószínűséggel nem tűntek el. Egyes vélekedések, főként az összeesküvés elméletek kedvelői szerint, titkos társaságként, esetlegesen más elnevezéssel ugyan, de ma is léteznek.

IV. (Szép) Fülöp

1286-ban egy igen autokrata férfiú foglalta el a francia trónt. IV. (Szép) Fülöp teketória nélkül felvállalt konfliktusokat – egyebek mellett – a katolikus egyházzal, és személyesen a római pápával is. Megadóztatta az egyházi birtokokat, amiért a Szentatya neheztelt, tiltakozott ellene, majd végül gyorsan kiátkozta az akkor (1303-ban) még csak 35 éves királyt.

Fülöp kincstárnoka 1307 őszén jelenti a királynak, hogy a pénzügyi összeomlás a küszöbön áll, és ha nem következik be valami jelentős változás, az államcsőd elkerülhetetlen.

A király kénytelen igazat adni Enguerrand de Marigny-nak: a kincstárban nincs pénz. Legnagyobb addigi hitelezője, a Templomos Lovagrend már kétszer is jelezte, a jövőben nem áll módjukban több hitelt folyósítani. Ráadásul a zsidókat (akikhez még hitelért fordulhatott volna) már egy évvel korábban kiűzette Franciaországból, vagyonuk jelentős részét elkobozta és korábbi adósságok kifizetésére fordította.

Fülöp, aki korábban mind nagyobb aggodalommal figyelte a rend növekedését és hatalmát, kérvényt nyújtott be V. Kelemen pápánál, hogy rendelje a templomosokat egyik fia világi joghatósága alá.

Ez a terve mindazok ellenére kudarcot vallott, hogy V. Kelemen, aki egyébként maga is francia származású volt, köztudottan a francia királyt pártolta. Ő tette át 1309-ben a dél-franciaországi Avignonba a pápai udvar székhelyét, s már a pápaválasztást megelőzően is többször tárgyalt titokban a királlyal, akinek befolyása a konklávé döntésére is nagy hatással volt.

Sikertelen próbálkozása után Fülöp további módszereket eszelt ki a rend betörésére, többek között kérte fia felvételét a szervezetbe, akit már rövidtávon Nagymesternek szánt, és aki majd hatalmába kerítheti a templomosokat. Azonban de Molay, az utolsó rendfőnök ellenállt, és nem engedett a zsarnoki akaratnak.

Fülöp nemcsak "szép", hanem okos is volt; belátta, hogy számára egyetlen kedvező módja van elkerülni a totális csődöt és összeomlást. Egy kis "szervezőmunka" után Párizsba hívja az összes francia templomos vezetőt, azzal az ürüggyel, hogy a pénzügyi elszámolások miatt kíván velük tárgyalni. Ezzel párhuzamosan intézkedett, hogy a királyság területén írjanak össze minden rendtagot és szimpatizánst, függetlenül ezek származásától, majd (ugyanarra a napra időzítve) rendházaikba „kérette” őket.

Azon a bizonyos napon a templomos vezetők Párizsba sietnek, a többiek pedig a kolostorokban, templomokban és más közösségi helyeken gyülekeznek, érdeklődve várják a Fülöp-féle kinyilatkozást.

Nos, 1307. október 13-án (állítólag pénteki nap volt…) Fülöp katonái egyidőben, több tucat franciaországi helyszínen rajtaütnek a templomosokon, a legtöbbjüket válogatás nélkül lemészárolják. Az ezt követő házkutatások során megkeresik és elégetik azokat a váltókat, kötelezvényeket és egyéb dokumentumokat, amelyek a francia állam eladósodottságát bizonyították.

Minden intézkedés ezzel a mondattal kezdődött: "Dieu n'est pas content; nous avons des ennemis de la foi dans le Royaume!" (Az Úr elégedetlen, mert hitünknek királyságunkban ellenségei vannak!”). Innen is látszik, hogy Fülöp tanácsadói az eretnekségre alapozták a vádakat.

Az életben hagyott vezetőket, élükön a rend 23. (és egyben utolsó) nagymesterével, Jacques de Molay-vel egyházi büntetőeljárásnak vetik alá. 1307. november 22-én V. Kelemen pápa kiadja a Pastoralis Præminentiæ című bullát, melyben minden európai keresztény uralkodót felszólít a templomos rend felszámolására, birtokaik és javaik elkobzására. Magát a rendet hivatalosan 1312-ben számolják fel: az avignoni pápa a bécsi zsinaton megerősítette a rend feloszlatását (újabb pápai bulla, ezúttal Vox in Excelso címmel).

A templomosok ellen 1314-ben Fülöp bosszúhadjáratot indított, amelynek számos rágalom, eretnekség-vád volt a része. A koncepciós eljárás során, és minden bizonnyal kínvallatás által, olyan „őszinte vallomásokat” csikartak ki egyesekből, amelyek szerint a rendbe való belépéskor meg kellett tagadniuk Krisztust, és helyette Baphometet, a sátánt kellett imádniuk. A szexuális kicsapongásokat is tartalmazó vádak előkészítése már jónéhány évvel a per előtt megkezdődött. A francia királynak a rend vagyonára fájt a foga, és ennek megszerzése érdekében semmilyen eszköz nem volt drága.

Mintegy 15 ezer templomost vetettek börtönbe, több ezer templomos végzi vízbe fojtva, máglyán, akasztófán vagy bárd alatt. Jacques de Molayt pedig, aki nyilvánosan visszavonta minden korábbi „beismerő” vallomását, valamint Geoffroy de Charnay-t a Notre Dame székesegyházzal szemben 1314. március 18-án máglyán elégették.

2002-ben a Vatikáni Levéltár zárt részlegén felfedeznek egy „véletlenül tévesen archivált”, 1308-ból származó dokumentumot (az úgynevezett Chinoni Pergament), amelyből Barbara Frale olasz történész megállapítja, hogy a Templomos Lovagrend ellen emelt vádak alaptalanok voltak és V. Kelemen pápa már 1312-ben feloldozásban részesítette a rend vezetőit.

Franco Cardini olasz történész szerint a rend vagyonára szemet vetett IV. Fülöp király nyomására a pápa feloszlatta ugyan a Templomosok Lovagrendjét, de soha el nem ítélte.

Vatikán - Könyvtári olvasóterem

Párizsban 2009-ben felfedeznek egy másik, 30 méter hosszú pergamentekercset. Ezen a teljes kihallgatási jegyzőkönyv-sorozat szerepel, amelyre 1307. október 19-e és november 24-e között kerül sor, és amely 138 lovag (kínzások hatása alatt tett) nyilatkozatát tartalmazza. A Francia Nemzeti Levéltár (Archives Nationales) további mintegy 500 korabeli templomos dokumentumot őriz, melyek feldolgozása folyamatban van, Ghislain Brunel szakértő vezetése alatt.

Utóhangok

A templomosok közül kevesen, de elkerülik a megsemmisülést. Skóciába és Portugáliába menekülnek, és ide magukkal visznek bizonyos rejtélyes csomagokat. Három hajónak is sikerül kifutnia még azelőtt, hogy a kikötőket Provence-ban is lezárták volna. Fedélzetükön hatalmas ládákkal, amelyekkel (egyes beszámolók szerint) nagyon óvatosan bántak. Hogy ezekben pontosan mi volt, nem tudjuk. Az viszont tény, hogy Fülöp terve nem sikerült maradéktalanul. Kötelezettségei egy részét letudta ugyan a templomosok megsemmisítésével, de jelentősebb mennyiségű pénzre (vagy más értéktárgyra) nem sikerült rábukkannia.

A már említett vatikáni pergamen tartalmaz egy olyan részletet is, mely szerint két templomos (bizonyos Hugues de Chalons és Gérard de Villers) 1307. október 12-én késő este elhagyják Párizst, egy kisebb (három szekérből és mintegy negyven megrakott hátaslóból) álló menet élén. Bizonyos források szerint ők menekítették ki és vitték magukkal a rend nagy titokban tartott szent ereklyéit és kincseit.

Napjainkban...

A Templomos Lovagrend újraalakulása

Az évszázadok folyamán Európában és Amerikában több különböző eredetű és jellegű rend és társaság jött létre, magukat tartván a templomosok közvetlen utódainak.

Szertartásaikban, tetteikben és szabályzatukban is erre a leghíresebb lovagrendre hivatkoztak. Azonban az ősi Rendtől való egyenes ágú származás követelése teljes egészében alaptalan, történelmileg és jogilag is hamis, hiszen mindenképpen a Szentszéken keresztül kell létrejönnie a Rend esetleges újjáéledésének.

1979-ben Olaszországban gróf Marcello Alberto Cristofani della Magione Clairvaux-i Szent Bernát „ De laude novae militiae ” című művének szellemiségét követve új szerzetesrendet alapított Templomos Lovagrend (Militia Templi – Christi pauperum Militum Ordo) néven, a jogutódlás követelése nélkül, de az ősi Rend szabályzatát alapul véve.

Ez a Rend még abban az évben állami, 1988-ban pedig egyházi jóváhagyást nyert. 1989-ben II. János Pál pápa örök érvénnyel egy sor teljes búcsút engedélyezett a templomos lovagok életének különböző ünnepeire.

A Lovagrend elismerését mutatja, hogy a „Dizionario degli Istitut di Perfezione” című hivatalos egyházi kiadvány a „Templomosok restaurációja” című fejezetben ezt a lovagrendet ismerteti, mint az egyetlen legitim Templomos Lovagrendet.

Templomos rejtélyek

Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nagyközönséget nem annyira a templomosok szertartásai és hitélete érdekli, hanem az, hogy milyen titkok, kincsek és tudás birtokában lehettek. Mi a magyarázata annak, hogy gyakorlatilag pár évtized alatt egy kis számú, meglehetősen egyszerű lovag alkotta rendből az lett, ami?

Hogyan válhatott egy eredetileg kilenc harcosból álló csoport olyan befolyásos társasággá, amely világi és egyházi kontroll nélkül fejthette ki gazdasági és politikai tevékenységét?

Mindez a misztikum az, amely mindmáig számos elmélet bölcsője: valóban kézben tartották, tartják az ősi Tudást a templomosok? Ezekre a kérdésekre még nem találtak választ, annyi azonban bizonyos, hogy máig rejtély és legenda övezi a Templomosokat...