Kívülről átlagos, belülről titokzatos
A Voynich-kézirat formátumát tekintve egy 15x23 cm-es, jelentéktelen kis könyv, sötétszürke borítóval, mely eredetileg 276 oldalból állt, mára azonban csak 234 kéziratos lap maradt fenn. Beletekintve azonban minden oldala rejtélyek sorát és kérdések százait veti fel.
Maga a szöveg 35 ezer rövidebb-hosszabb szóra, szóközre és címsorra tagolódik, vagyis szerkezetileg erősen rokonítható a természetes nyelvekkel. A betűk ugyan a XV. századi európai ábécét idézik, de a kódolt írás egy nyelvhez se köthető tisztán. A legkülönfélébb hangtani törvényeket vegyíti, így a mű ugyanúgy lehet arab vagy ázsiai, mint európai nyelvű, sőt, akár mesterséges nyelv is.
A rajzok alapján a mű hat különféle témát taglal: herbáriumi, asztronómiai, biológiai, kozmológiai, gyógyszerészeti és alkímiai receptgyűjtemény fejezetre oszlik.
Ennyi információból kiindulva azt hihetnénk, gyerekjáték a könyv megfejtése, csakhogy a szöveg jelrendszere teljesen egyedülálló a kriptológia (a titkosítás, kódfejtés tudománya) történetében.
Annyi bizonyos, hogy a szöveg lúdtollal, balról jobbra íródott. A vonalvezetés íve és sebessége arra utal, hogy szerzője nem piszmogó kalligráfusként rajzolta meg a 170 ezer különféle írásjelet, hanem hozzáértően, lendületes zsinórírással rótta sorait.
És akkor lássuk, mit nem tudunk róla...
Ismeretlen a szerző, a kézirat témája, illetve nem tudjuk, hogy milyen nyelven, milyen ABC-vel íródott. És igen: azt sem tudjuk, hogy mi célból.
A Voynich-kéziratban nemcsak a kódolt nyelv az egyetlen feltörésre váró kemény dió, ott van a szerzőség és eredet kérdése is. Ezzel kapcsolatban kész káosz uralkodik a szakirodalomban, legalább tíz különféle tudós, alkimista, író és utazó nevét előcitálták már. A kódtörők mindegyike más-más elmélettel állt elő, egyesek szerint a 13. századi ferences szerzetes, Roger Bacon (1214–1294) a titokzatos szerző. Többen John Dee (1527-1609) és Edward Kelley angol polihisztor-mágusoknak – avagy sarlatánoknak, a kor divatja szerint ezek kéz a kézben jártak – tulajdonítják. De vannak, akik a királyi orvos Jacobus Sinapiust, a titkosíró Raphael Mnisovskyt vagy az alkimista Cornelius Drebbelt sejtik a kézirat mögött.
Felsorolni is lehetetlen, hogy az elmúlt évtizedekben hányan próbálkoztak a titok megfejtésével. És itt nem csak műkedvelő amatőrök csoportjára kell gondolni...
A Voynich-kódnak már a hatvanas-hetvenes években nekirugaszkodott például a második világháború legsikeresebb rejtjelfejtőinek elitje, akik egykoron a - Bletchley Parkban - japán diplomáciai kódokat és az Enigmát is sikeresen megfejtették. Bevetették a legnevesebb matematikusokat és nyelvészeket, akik valaha is titkosírásokkal foglalkoztak... mindhiába.
Később az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) számítógépeit vették igénybe, abban bízva: ha valaki, akkor ők eredményesek lesznek. Külön programokat írtak a Voynich-titok megfejtésére, grafikákat és írásjeleket konvertáltak, ezeket átültettek mindenféle számrendszerbe, a kettestől a hatvannégyesig. Kódkönyvet keresve elővették a Bibliát, a Koránt és a Mahabharátát, elfeledett nyelveket, ábécéket és írásmódokat kapartak elő… Semmi eredmény.
Földrajz- és történelemtudósok, néprajzosok, írásszakértők és pszichografológusok láttak neki a kéziratnak. Munkaórák ezreit töltötték a lapok fölé görnyedve, de a kihívásnak nem tudtak megfelelni.
A kézirat ismert története
Minden jel arra mutat azonban, hogy első (bizonyítható) tulajdonosa egy prágai illetőségű vegyész: Georg Baresch volt, valamikor az 1600-as évek első felében. Később átadta azt a Károly Egyetem akkori rektorának, Johannes Marcus Marcinak (1595-1667), aki rövid tanakodás után elküldte a Vatikánba. Itt Athanasius Kircherhez (1601-1680) került, aki az egyiptomi hieroglifák megfejtésével is foglalkozott. Azonban a sokat próbált jezsuita sem boldogult a megfejtéssel.
Az antikváriumos megvásárolta a kézzel írt rendkívül egyedi könyvet és nekilátott megvizsgálni. A borító üres. Semmi nyoma annak, hogy valaha szerepelt volna rajta cím, kép, vagy az író neve. A kortól megsárgult pergamenlapok három helyen vannak átfűzve, ez tartja egyben a könyvet. Maga a kézirat leginkább egy középkori füveskönyvre emlékeztet, oldalain színes ceruzával rajzolt növények, csillagászati térképek, asztrológiai szimbólumok, és különös, zöld vízben fürdőző meztelen nimfák láthatók. A képeket néhol emberi érrendszerre hasonlító, meglehetősen furcsa csőrendszer köti össze. A növényeket nem lehet azonosítani, bár némelyek hasonlatosak valódi társaikhoz, így például határozottan napraforgóra emlékeztető képek is találhatóak benne.
Nagyjából ennyit tudunk a Voynich-kézirat múltjáról, most pedig nézzük, milyen találgatások merültek fel vele kapcsolatban.
1.) Hamisítvány az egész
Az átverések és csalások nem napjaink találmányai. A kódtörés nehézsége természetesen felvetette annak lehetőségét is, hogy a kézirat csak egy ügyes hamisítvány. A kézirat semmiféle érdemi információt nem tartalmaz, hiszen nem egyéb, mint kaotikus és kitalált jelek összevisszasága; képzőművészeti alkotásnak azonban nem rossz. Ennek a hipotézisnek viszont ellentmond a mű szabályossága, ráadásul felveti a kérdést, hogy mégis miért alkotott volna meg bárki is egy bonyolult és időigényes módszert arra, hogy megírjon egy se füle-se farka szöveget. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a könyv az elkövetkező évekre is elég munkát ad a nyelvészeknek és kódtörőknek.
2.) Egy párhuzamos világ dokumentuma
Azt, hogy számtalan, egymással párhuzamos idősík létezik, minden scifi-rajongó tudja. Az elképzelés szerint a Voynich-kézirat úgy hatszáz évvel ezelőtt egy szomszédos univerzumból átkerült a miénkbe. Vagyis ez egy igazi tudományos kézikönyv a XV. századból csak az a probléma vele, hogy olyan nyelven, olyan jelekkel íródott, amelyek nem a mi múltunkhoz tartoznak, hanem a velünk párhuzamos jelen múltjához.
3.) Földönkívüliek üzenete
Amikor 600 évvel ezelőtt ufók látogattak el a Földre, kiválasztottak maguknak egy kiváló kézügyességgel rendelkező barátot és lediktálták neki az általuk fontosnak tartott üzenetet a jövendő emberiség számára. A nyelv és az írásjelek olyan kóddal bírnak, amelyet az emberiség jelenleg még nem tud feltörni. Ez szándékos és előre kitervelt dolog volt, hiszen az üzenetben rejlő "tudás" helyes értelmezéséhez az emberiség csak akor lesz elég érett, ha már a rejtvényt képes lesz megfejteni. Úgy tűnik, még nem aktuális, és talán jobb is, ha még nem tudjuk a megfejtést.
Talán nem véletlen, hogy 42 oldal hiányzik, ami az eredeti oldalszámozásból egyenesen következik. Ezek tartalmazhatnak ugyanis olyan utalásokat, amelyek segítségével az írás megfejthetővé válik. Noha a kutatók szerint a lapok már vagy 150-200 évvel ezelőtt eltűntek, bizonyos jelek szerint erre abban az időszakban került sor, amikor a kézirat a vatikáni, jezsuiták által fenntartott Gergely (Gregoriana) Egyetemen volt. Talán a katolikus anyaszentegyház tudósainak sikerült megfejteniük az írást, és a vallás alapjait is érintő információkra bukkantak?
Más találgatások szerint a kézirat az örök élet titkát, a minden betegségre egyforma hatékonysággal alkalmazható csodagyógyszer leírását tartalmazza, esetleg az aranycsinálás technológiáját írta le az ismeretlen alkimista. Megint mások Atlantisz utolsó krónikáját vélik felfedezni benne, különös tekintettel azokra a térképekre (vagy legalábbis nagyon annak tűnő rajzokra), amelyek egyes lapokon felbukkannak.
És persze sokan tudni vélik, hogy az amerikai kormány természetesen megfejtette már, de valami miatt nem akarják nyilvánosságra hozni az eredményt. Ha ez igaz, akkor lehet találgatni, miért döntöttek így...
Szórakoztató, nevetséges és elgondolkoztató verziók is léteznek. Annyi bizonyos, hogy ebben az ügyben még nem mondta ki senki az utolsó szót, így a Voynich-kézirat joggal pályázik a történelem – és korunk – legtitokzatosabb könyve címére.
No Response to "A Voynich-kézirat rejtélye"
Megjegyzés küldése