Az admirális titokzatos térképe

A kartográfia történetének egyik nagy rejtélye az a XVI. század elejéről származó térképdarab, amin egyes feltételezések szerint Közép- és Dél-Amerika mellett már Antarktisz partvonalai is feltűnnek, noha azt hivatalosan csak 300 évvel később fedezték fel. 

Vajon milyen forrásokra támaszkodott a térkép rajzolója? Birtokában lehetettek-e olyan információk, melyekről a történelemtudomány hivatalos álláspontja szerint az akkoriban élt emberek még nem tudhattak?

Topkapi Palota

1929-ben az egykori oszmán birodalom uralkodóinak székhelyeként ismert isztambuli Topkapi Palota rekonstrukciójakor felettébb érdekes dokumentumra bukkantak a kutatók. Egy preparált gazellabőrre rajzolt térképet tartottak kezükben, ami valószínűleg egy eredetileg több részből álló világtérkép darabja volt. A felfedezés jelentőségét bizonyítja, hogy Kemal Atatürk, a Török Köztársaság megalapítója és akkori vezetője személyesen rendelte el a részletes tudományos vizsgálatot. 


A mappa, amely azóta számtalan találgatás alapjául szolgált, az Oszmán Birodalomban, a XVI. század elején készült. Az 1513-as dátummal szignált térképen egy Piri reis nevű oszmán tengerész neve állt. A felfedezésről Paul Kahle német orientalista adott hírt először 1931-ben, Hollandiában, az orientalisták 18. kongresszusán. Kahle beszámolója valósággal megdöbbentette a kongresszus részvevőit, Piri reis térképén ugyanis ez volt olvasható: „A partok és a szigetek Colombo térképéről másoltattak át a térképre."

 
Térkép 1513-ból
 A széljegyzetekkel és színes illusztrációkkal tarkított kartográf alkotás muzulmán időszámítás szerint 919-ben (i. sz. 1513) készült Piri reis (eredeti nevén Hadji Muhiddin Piri Ibn Hadji Mehmed) keze által, aki a török flotta egyik beglerbégje volt. A térkép, amelynek egyes részletei meghökkentően precízek, az egyik legrégebbi ábrázolása az amerikai kontinensnek és az atlanti térségnek.

Előkerülésekor a szakemberek azzal szembesültek, hogy olyan területeket is ábrázol, amelyekről Piri reis 1513-ban vagy azért nem tudhatott, mert a korabeli leírások még nem adtak hírt azokról, vagy azért, mert a róluk szóló információk ilyen-olyan okokból nem kerülhettek a birtokába.

 

Piri reis élete
 
Muhiddin Piri a Dardanellák európai partján, Geliboluban született valamikor 1465 és 1470 között. Fiatalon elszegődött nagybátyjának, Kemal reisnek, a szultán admirálisának hajójára (a reis admirálist jelent törökül). A kalandos tanulóévek alatt útjairól feljegyzéseket és rajzokat készített, leírta a megtett távolságokat, a kikötők jellemzőit, közben pedig megtanult görögül, olaszul, spanyolul és portugálul. A Velencei Köztársaság ellen 1499 és 1502 között vívott háborúban már hajóparancsnokként vett részt. 

A háborús évek után 1511-ben azzal a szándékkal tért vissza szülővárosába, hogy rendezze feljegyzéseit és elkészítse első világtérképét, melyet végül 1513-ban fejezett be. 1516-ban ismét a szultán szolgálatába állt, és hadisikereinek köszönhetően egyre magasabb rangot ért el. 1526-ban hajózási könyvet állított össze, amely 215 kisebb térképen kívül egyebek mellett addigi élettörténetét is tartalmazta. 

1528-ban készítette el második világtérképét, melyből szintén csak egyetlen darab, az Észak- és Közép-Amerikát ábrázoló részlet maradt fenn (69x70 cm, tevebőr). Életének utolsó három évtizedéről keveset tudunk. A Déli-tengerek (Vörös- és Arab-tenger, Indiai-óceán) beglerbégjeként 1553-ban a Perzsa-öböl bejáratánál lévő Hormuz-szigetről kísérelte meg elűzni a portugálokat, ám visszavonulót fújt, amikor az ellenség felmentő hajóhada megérkezett. Az ütközet elkerülése miatt később halálra ítélték, amit 1554-ben Egyiptomban végre is hajtottak.


A térkép

Piri reis alkotása egy úgynevezett portolán, a kor leggyakrabban használt térképformátuma. Általában állatbőrre rajzolták őket, mert az tartósabb volt és jobban ellenállt a hajóutak viszontagságainak, mint a pergamen. A portolánokon nem használtak sem szélességi, sem hosszúsági vonalakat, a tengeren való tájékozódást a kulcspontokba rajzolt iránytűkből, az úgynevezett szélrózsákból kiinduló egyenesek segítették. A 90 cm hosszú és 65 cm széles rajz Közép- és Dél-Amerikát valamint az Ibériai-félsziget és Afrika nyugati részét ábrázolja. A vázolt terület nagysága és a korabeli világtérképek vizsgálata alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy Piri reis atlasza eredetileg valószínűleg négy szelvényből állt.

 

Az admirális világtérképének feltételezett darabjai
Kolombusz

A térkép tele van kis grafikákkal: az óceánon különböző típusú hajók, a szárazföldeken állatok láthatók, ezen felül pedig a kor szokásának megfelelően néhány fantázia szülte sziget is megtalálható rajta. Egyéni megoldás, hogy a szárazföld belsejében és a tengerek felszínén hosszabb-rövidebb magyarázó szövegek, afféle széljegyzetek olvashatók. 

Az ottomán török nyelven írt sorokból többek között megtudhatjuk, hogy Piri admirális a szerkesztés során összesen 20 kartográf munkát használt fel forrásként, köztük arab és portugál műveket, Ptolemaiosz-térképeket, de említést tesz egy Nagy Sándor korából (i.e. 400-300) származó világtérképről is. 

A legérdekesebb bejegyzés azonban egy spanyol fogolyról szól, aki részt vett Kolombusz első három útján, és erről részletesen beszámolt fogva tartóinak, mi több, valószínűleg térképpel is szolgált (Kolombusz harmadik útja 1499 és 1500 között zajlott).


Antarktisz?

A török admirális rajza számos furcsaságot tartalmaz. Ezek közül a legszembetűnőbb, hogy Dél-Amerika partvonala nem sokkal a La Plata folyó torkolatvidéke alatt keleti irányba kanyarodik, és egészen a preparált bőrdarab széléig folytatódik. Az ily módon ábrázolt partvonalszakasz nem más, mint Antarktisz körvonala annak ellenére, hogy a kontinenst csak mintegy 300 évvel később fedezték fel – állítja Charles H. Hapgood professzor az 1979-ben megjelent Maps of the ancient sea kings című könyvében. Sőt, ezek a vonalak Antarktisz valódi partvonalai, melyeket napjainkban több mint 1000 méteres jégtakaró borít. 



Elméletét az amerikai légierő szakértői véleményére és egy 1949-es brit-svéd-norvég expedíció szeizmológiai kutatásának eredményére alapozza. Állítása szerint a térkép ezen részének forrása akkoriban készülhetett, amikor egy átmeneti globális felmelegedés során a jégtakaró felolvadt. Ez utoljára 6000-11000 évvel ezelőtt fordult elő, azaz a jégmentes területet a paleolitikum emberei térképezték fel, és az ő rajzaik jutottak el Európába, majd többszörös közvetítéssel Piri reis birtokába, véli a professzor.

1960. július 6-án az USA légiereje a következőképp válaszolta meg a Keene College-ban dolgozó Charles Hapgood professzor a Piri reis térkép értékelésére vonatkozó kérdését: 

„Tisztelt Hapgood professzor,
Az Ön kérése a Piri Reis térkép egyes szokatlan részleteinek értékelését illetően szervezetünk áttekintette.
A feltevés, miszerint a térkép alsó része a Queen Maud öböl Princess Martha partját ábrázolja az Antarktiszon és a Palmer-félszigetet, elfogadható. Úgy találtuk, hogy ez a térkép leginkább logikus és minden bizonnyal korrekt értelmezése. Az a földrajzi részlet, amely a térkép alsó részén látható, feltűnően megegyezik a Svéd-Brit Antarktisz Expedíció által a jéggel borított területről 1949-ben készített szeizmikus profillal. Ez arról tanúskodik, hogy a partvidék azelőtt lett feltérképezve, mielőtt azt jég fedte volna el. Ezen a területen a jégréteg vastagsága kb. egy mérföld (1609 m – a ford. – ).
Nincs elképzelésünk sem róla, hogyan kerülhetett a térképre ez a részlet az 1513-ban feltételezetten birtokolt geográfiai tudással.
Harold Z. Ohlmeyer alezredes, USAF parancsnok”

 
De hogyan kerülhetett az ottomán flotta tisztjéhez egy ilyen térkép? A híres alekszandriai és pergamoni könyvtárak pusztulása hatalmas történelmi amnéziát okozott az utókornak. Tudva levő, hogy számos itt őrzött és elveszettnek hitt ókori mű bukkant fel később arab közvetítéssel. Hapgood professzor szerint cseppet sem elképzelhetetlen, hogy olyan munkák jutottak el Piri reishez, amelyek a föníciaiak vagy még régebbi idők hajósainak utazásairól szóltak. Ezek az őskori utazók a professzor szerint még jég nélküli állapotában találkozhattak a legdélibb kontinens partjaival.


Hapgood elméletét továbbgondolva Erich von Däniken ennél is merészebb állítást fogalmazott meg. A svájci író és régmúltkutató Antarktisz vélelmezett partvonalain túl bizonyos torzulásokra is felhívja a figyelmet, aminek szerinte az a magyarázata, hogy a térképnek vetülete van. Ezért láthatók észak-déli irányban a Mexikói-öböl és annak szigetei, és ezért olyan nyújtott a dél-amerikai kontinens. 




A Föld magasan Kairó felett szemlélve
Magyarázatként egy érdekes kísérletet említ, melynek során egy rácsos sablon segítségével a térképet egy üres földgömbre másolták át, majd az eredményt aprólékosan összevetették a mesterséges holdak Földről készült felvételeivel. 

A végkövetkeztetés: Piri reis egy igen nagy magasságból készített felvétel alapján dolgozott. Képzeljük el, hogy egy űrhajó lebeg magasan Kairó fölött, és fotólencséjét pontosan lefelé irányítja. Mivel bolygónk gömbölyű, minél messzebb van egy táj az optika Földre vetített középpontjától, annál nagyobb torzulás lép fel. Dél-Amerikánál az imént vázolt esetben egy sajátos, hosszanti torzulás lenne megfigyelhető, Däniken szerint pontosan úgy, ahogy a török admirális lerajzolta.



Ellenvélemények

Dr. Papp-Váry Árpád, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke szerint nem szükséges a térkép keletkezésének hátterében földönkívülieket, vagy több ezer éves rajzokat feltételeznünk. A korabeli világtérképeken gyakran szerepel egy hatalmas, elnagyolt kontinens, az ún. Terra Australis Incognita (Ismeretlen Déli Földrész). 

A hiedelem, hogy léteznie kell egy ilyen kontinensnek, egészen Ptolemaiosz koráig nyúlik vissza, és abból az elgondolásból ered, hogy az északi földtekén található földrészeket csak egy nagy kiterjedésű, déli földterület képes ellensúlyozni. Feltételezhető, hogy a széljegyzetekben említett Nagy Sándor korából származó térkép Ptolemaiosz alkotása lehetett, és Piri reis egyszerűen átvette ezt az elképzelést.

Egy másik világtérkép 1519-ből (a portugál Lopo Homem munkája)
Papp-Váry szerint Közép- és Dél-Amerika torzulása is csak látszólagos. A Mexikói-öböl és annak szigetvilágának észak-déli tájolása például valószínűleg annak a következménye, hogy Piri reis úgy tudta, Kolombusz Ázsia keleti partjait fedezte fel, ezért Kubát és Hispaniolát az akkoriban már ismert Japán-szigetekkel azonosította. 

Ez utóbbi viszont nagyjából észak-déli irányú, ezért a török admirális logikusan ennek megfelelően igazította a környező térséget. A vetület-teóriának az is ellentmond, hogy Piri reis második világtérképének megmaradt darabján már helyesen, a valóságnak megfelelően ábrázolja a szóban forgó területet.
 
Meghökkentő precizitás

A lelet másik érdekessége a mai Brazília tengerpartjának részlet gazdag és közel pontos kidolgozása. Elgondolkodtató, hogy a korabeli térképek közül éppen Piri Reis alkotásán találkozhatunk először a La Plata folyó torkolatvidékének ábrázolásával, ami a mai Uruguay és Argentína határán fekszik. Vajon milyen forrásokból dolgozott a török admirális, amikor ezeket a területeket vázolta? Ki lehetett az a spanyol fogoly, akiről a széljegyzetekben olvashatunk? Egyáltalán 1513 előtt készülhettek-e használható térképek a Dél-Amerikai kontinensről?

Talán közelebb kerülünk az igazsághoz, ha sorra vesszük, hogy a kérdéses időszakban ki járt még Kolombuszon kívül a környéken. 1499-ben Alonso de Ojeda, miután elérte a guayanai partokat, egészen Curacao szigetéig hajózott. Az expedícióval tartott Amerigo Vespucci is, aki Ojedától elválva két karavellával délnek vitorlázott, és felfedezte az Amazonas torkolatát. Vicente Yaňez Pinzón, aki Kolumbusz első útján a Nina kapitánya volt, 1500 januárjában a mai Recife közelében érte el a brazil partokat, és északi irányban több hónapon át követte annak vonalát. 

1500 körül a Pedro Alvarez Cabral vezette portugál flottát - melynek célja Afrika megkerülésével az Indiai-óceán volt - sodorta el a kedvezőtlen széljárás a brazil partokhoz. Itt kihasználva az alkalmat két kellemes hetet töltöttek el, mialatt hajóikkal fel-alá cirkálva megismerték a vidéket. 1501-ben a portugál korona három hajót indított a dél-amerikai partszakasz alaposabb felderítésére, és Amerigo Vespucci ennek az expedíciónak is résztvevője volt. Leírásaiból kiderül, hogy a három portugál hajó a La Plata folyó torkolatvidékén túlra jutott a felderítő út során. És még hosszan lehetne folytatni.
 

Nem kétséges, nagy volt a forgalom. Könnyen elképzelhető, hogy Piri reis a rejtélyes spanyol fogoly beszámolóin kívül más forrásokhoz is hozzájutott. A XVI. század elején a török flotta virágkorát élte, az ottomán gályák állandó veszélyt jelentettek a keresztény lobogó alatt közlekedő hajókra a Földközi tengeren. Hadizsákmányként számos spanyol és portugál tengerészeti dokumentum került a török admiralitás birtokába. 

A térkép néhány ábrázolása, például a szárazföldek eltérő színezése még magyarázatra vár, de a választ a kor ismeretanyagában kell keresnünk. Nem szükséges a térkép hátterében távoli égitestek űrhajón érkező lakóit, ősemberek elveszett térképrajzait feltételeznünk. Bár ki tudja... 
A tudósok a bizonyítékok többségét elvethetik, mondván, hogy azok csak mítoszok, de vannak olyan tények, amelyeket nem hagyhatnak figyelmen kívül. Ez a bizonyíték azt követeli, hogy a többi feltételezést is "nyitott elmével" újragondolják... 

A Voynich-kézirat rejtélye


Amióta az ember vágyat érez arra, hogy gondolatait írott formában rögzítse, számtalan írásfajta született az idők folyamán, ám az utókor nem mindig boldogul elődei jeleinek megfejtésével. Az USA egyik híres egyeteme, a Yale University Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtárában (Rare Book and Manuscript Library) számos érdekesség áll a kutatók rendelkezésére. A rengeteg kézirat és könyv közül is kiemelkedik az, amit a nagyközönség egyszerűen csak úgy nevez:  a Voynich-kézirat.

 


Kívülről átlagos, belülről titokzatos
 
A Voynich-kézirat formátumát tekintve egy 15x23 cm-es, jelentéktelen kis könyv, sötétszürke borítóval, mely eredetileg 276 oldalból állt, mára azonban csak 234 kéziratos lap maradt fenn. Beletekintve azonban minden oldala rejtélyek sorát és kérdések százait veti fel.

 Maga a szöveg 35 ezer rövidebb-hosszabb szóra, szóközre és címsorra tagolódik, vagyis szerkezetileg erősen rokonítható a természetes nyelvekkel. A betűk ugyan a XV. századi európai ábécét idézik, de a kódolt írás egy nyelvhez se köthető tisztán. A legkülönfélébb hangtani törvényeket vegyíti, így a mű ugyanúgy lehet arab vagy ázsiai, mint európai nyelvű, sőt, akár mesterséges nyelv is.

A rajzok alapján a mű hat különféle témát taglal: herbáriumi, asztronómiai, biológiai, kozmológiai, gyógyszerészeti és alkímiai receptgyűjtemény fejezetre oszlik.


 
Ennyi információból kiindulva azt hihetnénk, gyerekjáték a könyv megfejtése, csakhogy a szöveg jelrendszere teljesen egyedülálló a kriptológia (a titkosítás, kódfejtés tudománya) történetében.

Annyi bizonyos, hogy a szöveg lúdtollal, balról jobbra íródott. A vonalvezetés íve és sebessége arra utal, hogy szerzője nem piszmogó kalligráfusként rajzolta meg a 170 ezer különféle írásjelet, hanem hozzáértően, lendületes zsinórírással rótta sorait.


És akkor lássuk, mit nem tudunk róla...

Ismeretlen a szerző, a kézirat témája, illetve nem tudjuk, hogy milyen nyelven, milyen ABC-vel íródott. És igen: azt sem tudjuk, hogy mi célból.

A Voynich-kéziratban nemcsak a kódolt nyelv az egyetlen feltörésre váró kemény dió, ott van a szerzőség és eredet kérdése is. Ezzel kapcsolatban kész káosz uralkodik a szakirodalomban, legalább tíz különféle tudós, alkimista, író és utazó nevét előcitálták már. A kódtörők mindegyike más-más elmélettel állt elő, egyesek szerint a 13. századi ferences szerzetes, Roger Bacon (1214–1294) a titokzatos szerző. Többen John Dee (1527-1609) és Edward Kelley angol polihisztor-mágusoknak – avagy sarlatánoknak, a kor divatja szerint ezek kéz a kézben jártak – tulajdonítják. De vannak, akik  a királyi orvos Jacobus Sinapiust, a titkosíró Raphael Mnisovskyt vagy az alkimista Cornelius Drebbelt sejtik a kézirat mögött.



Felsorolni is lehetetlen, hogy az elmúlt évtizedekben hányan próbálkoztak a titok megfejtésével. És itt nem csak műkedvelő amatőrök csoportjára kell gondolni... 

A Voynich-kódnak már a hatvanas-hetvenes években nekirugaszkodott például a második világháború legsikeresebb rejtjelfejtőinek elitje, akik egykoron a - Bletchley Parkban -  japán diplomáciai kódokat és az Enigmát is sikeresen megfejtették. Bevetették a legnevesebb matematikusokat és nyelvészeket, akik valaha is titkosírásokkal foglalkoztak...  mindhiába.


Később az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) számítógépeit vették igénybe, abban bízva: ha valaki, akkor ők eredményesek lesznek. Külön programokat írtak a Voynich-titok megfejtésére, grafikákat és írásjeleket konvertáltak, ezeket átültettek mindenféle számrendszerbe, a kettestől a hatvannégyesig. Kódkönyvet keresve elővették a Bibliát, a Koránt és a Mahabharátát, elfeledett nyelveket, ábécéket és írásmódokat kapartak elő… Semmi eredmény.

Földrajz- és történelemtudósok, néprajzosok, írásszakértők és pszichografológusok láttak neki a kéziratnak. Munkaórák ezreit töltötték a lapok fölé görnyedve, de a kihívásnak nem tudtak megfelelni.

A kézirat ismert története

 
A kézirat egyes vélekedések szerint az alkímia, a csillagászat, - és a női aktok - iránt nagyon érdeklődő II. Rudolf (1552–1612) német-római császár birtokában volt. A kutatás során kiderült, hogy a könyvet egy ismeretlen férfi adta el a császárnak 1584-ben, akkoriban igen magas összegnek számító 600 dukátért. 
 
Minden jel arra mutat azonban, hogy első (bizonyítható) tulajdonosa egy prágai illetőségű vegyész: Georg Baresch volt, valamikor az 1600-as évek első felében. Később átadta azt a Károly Egyetem akkori rektorának, Johannes Marcus Marcinak (1595-1667), aki rövid tanakodás után elküldte a Vatikánba. Itt Athanasius Kircherhez (1601-1680) került, aki az egyiptomi hieroglifák megfejtésével is foglalkozott. Azonban a  sokat próbált jezsuita sem boldogult a megfejtéssel. 

A XIX. században a kézirat olaszországi magángyűjtemények között vándorol, majd egy időre a római Gregoriana Egyetem könyvtárában megpihen. 1912-ben  egy Rómához közeli kisváros, Frascati jezsuita iskolájában felfigyel rá a lengyel-litván származású brit régiségkereskedő, bizonyos Wilfrid Michael Voynich, (itt jobbra). Az értékes lelet egy öreg ládában porosodott egy 1666. augusztus 16.-án kelt levél társaságában, melyet a „prágai Hippokratész”-nek nevezett Johannes Marcus Marci írt Athanasius Kircher, ismert 17. századi jezsuita tudósnak. A levél tanulsága szerint a kézirat Roger Bacon angol tudós műve, arról azonban nem szól a fáma, hogy a jeles orvos ezt miből következette ki. 

Az antikváriumos megvásárolta a kézzel írt rendkívül egyedi könyvet és nekilátott megvizsgálni. A borító üres. Semmi nyoma annak, hogy valaha szerepelt volna rajta cím, kép, vagy az író neve. A kortól megsárgult pergamenlapok három helyen vannak átfűzve, ez tartja egyben a könyvet. Maga a kézirat leginkább egy középkori füveskönyvre emlékeztet, oldalain színes ceruzával rajzolt növények, csillagászati térképek, asztrológiai szimbólumok, és különös, zöld vízben fürdőző meztelen nimfák láthatók. A képeket néhol emberi érrendszerre hasonlító, meglehetősen furcsa csőrendszer köti össze. A növényeket nem lehet azonosítani, bár némelyek hasonlatosak valódi társaikhoz, így például határozottan napraforgóra emlékeztető képek is találhatóak benne.


Voynich (akiről később a kéziratot elnevezték) 1930-ban bekövetkezett halála után a kéziratot feleségére hagyta, aki haláláig birtokolta. Ekkor egy másik antikváriumos, Hans Kraus vette meg, aki több sikertelen eladási kísérlet után 1969-ban az amerikai Yale Egyetem könyvtárának ajándékozta. 2005-ben kiadják a könyv első fakszimile (eredetihez hű, változatlan) verzióját, amely szabadon megvásárolható, valamint az Internetről is letölthetők a beszkennelt oldalak.

Nagyjából ennyit tudunk a Voynich-kézirat múltjáról, most pedig nézzük, milyen találgatások merültek fel vele kapcsolatban.





1.) Hamisítvány az egész

Az átverések és csalások nem napjaink találmányai. A kódtörés nehézsége természetesen felvetette annak lehetőségét is, hogy a kézirat csak egy ügyes hamisítvány. A kézirat semmiféle érdemi információt nem tartalmaz, hiszen nem egyéb, mint kaotikus és kitalált jelek összevisszasága; képzőművészeti alkotásnak azonban nem rossz. Ennek a hipotézisnek viszont ellentmond a mű szabályossága, ráadásul felveti a kérdést, hogy mégis miért alkotott volna meg bárki is egy bonyolult és időigényes módszert arra, hogy megírjon egy se füle-se farka szöveget. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a könyv az elkövetkező évekre is elég munkát ad a nyelvészeknek és kódtörőknek.



2.) Egy párhuzamos világ dokumentuma

 Azt, hogy számtalan, egymással párhuzamos idősík létezik, minden scifi-rajongó tudja. Az elképzelés szerint a Voynich-kézirat úgy hatszáz évvel ezelőtt egy szomszédos univerzumból átkerült a miénkbe. Vagyis ez egy igazi tudományos kézikönyv a XV. századból csak az a probléma vele, hogy olyan nyelven, olyan jelekkel íródott, amelyek nem a mi múltunkhoz tartoznak, hanem a velünk párhuzamos jelen múltjához.

3.) Földönkívüliek üzenete
 
Amikor 600 évvel ezelőtt ufók látogattak el a Földre, kiválasztottak maguknak egy kiváló kézügyességgel rendelkező barátot és lediktálták neki az általuk fontosnak tartott üzenetet a jövendő emberiség számára. A nyelv és az írásjelek olyan kóddal bírnak, amelyet az emberiség jelenleg még nem tud feltörni. Ez szándékos és előre kitervelt dolog volt, hiszen az üzenetben rejlő "tudás" helyes értelmezéséhez az emberiség csak akor lesz elég érett, ha már a rejtvényt képes lesz megfejteni. Úgy tűnik, még nem aktuális, és talán jobb is, ha még nem tudjuk a megfejtést.





 
Talán nem véletlen, hogy 42 oldal hiányzik, ami az eredeti oldalszámozásból egyenesen következik. Ezek tartalmazhatnak ugyanis olyan utalásokat, amelyek segítségével az írás megfejthetővé válik. Noha a kutatók szerint a lapok már vagy 150-200 évvel ezelőtt eltűntek, bizonyos jelek szerint erre abban az időszakban került sor, amikor a kézirat a vatikáni, jezsuiták által fenntartott Gergely (Gregoriana) Egyetemen volt. Talán a katolikus anyaszentegyház tudósainak sikerült megfejteniük az írást, és a vallás alapjait is érintő információkra bukkantak?
 
Más találgatások szerint a kézirat az örök élet titkát, a minden betegségre egyforma hatékonysággal alkalmazható csodagyógyszer leírását tartalmazza, esetleg az aranycsinálás technológiáját írta le az ismeretlen alkimista. Megint mások Atlantisz utolsó krónikáját vélik felfedezni benne, különös tekintettel azokra a térképekre (vagy legalábbis nagyon annak tűnő rajzokra), amelyek egyes lapokon felbukkannak.
 
 
És persze sokan tudni vélik, hogy az amerikai kormány természetesen megfejtette már, de valami miatt nem akarják nyilvánosságra hozni az eredményt. Ha ez igaz, akkor lehet találgatni, miért döntöttek így...
 
Szórakoztató, nevetséges és elgondolkoztató verziók is léteznek. Annyi bizonyos, hogy ebben az ügyben még nem mondta ki senki az utolsó szót, így a Voynich-kézirat joggal pályázik a történelem – és korunk – legtitokzatosabb könyve címére.

Krisztus szegény lovagjai - a Templomosok

Ha van szervezet a történelemben, amely létezése, de főleg eltűnése óta lázban tartja a történelembarátokat, akkor az a Templomos Lovagrend. A legendákat kedvelők köreiben máig vitatják, hogy csak egy „egyszerű” küldetés - nevezetesen a Szentföld megóvására - jöttek volna létre.

Valóban birtokukba jutottak a szent ereklyék, és a Tudás, vagy ez csak a legenda része? Honnan, miből származott „Krisztus szegény lovagjainak” mérhetetlen vagyona? Nem véletlenül foglalkoztatja ez a rejtélyeket kedvelők fantáziáját: a hajdani templomos lovagrend annak ellenére tartogat még meglepetéseket, hogy történészek, teológusok és kincskutatók ezrei foglalkoztak már velük.


Alapítás

Aktuális helyszínünk a Közel-Kelet, az első és a második keresztes háború közötti időszak (1115-1120 körül). A Szentföldön az európai keresztények és az iszlám harcosai gyakorlatilag folyamatosan csatáznak a mindkét nagy vallás számára ideológiailag és történelmileg elsődleges fontosságú területekért.


 Akkoriban a bibliai kegyhelyekhez zarándokló keresztények számára veszélyes mutatvány volt végigsétálni a csatáktól hangos, gyakran ellenséges fegyveresek által ellenőrzött vidéken. A keresztények körében egyre komolyabb igény merült fel egy olyan fegyveres alakulat felállítására, amely képes lenne a zarándokokat megvédeni az arabok zaklatásaitól.

II. Balduin

A titokzatosságáról és ködbe burkolózó múltjáról nevezetes katonai szerzetesrendet 1118-ban, Hugues de Payns, francia nemesember vezetésével, és Clairvaux-i Szent Bernát gyámkodásával alapította meg kilenc lovag (de Payns, Bysol de Saint Omer, Andrè de Montbard, Archambaud de Saint Aignan, Gondemar, Rossal, Jacques de Montignac, Philippe de Bordeaux, Nivar de Montdidier).

Payns személyes kapcsolata Bouillon Gottfried lotaringiai herceggel, a Jeruzsálemi Királyság megalapítójával, valamint a később Jeruzsálem királyának választott II. Balduinnal nagyban elősegítette a rend szentföldi megtelepedését és előjogaik kivívását. Ráadásul, mint a Champagne-család magas rangú tisztje, Payns részt vett az első keresztes háborúban is, így tapasztaltan tekintett e vidék „gondjaira”.

Balduin Jeruzsélem uraként Salamon templomának egy szárnyát adományozta „Krisztus szegény lovagjainak”, hogy azok biztosítani tudják a város és az ősi föld, illetve az ideérkező zarándokok védelmét. Ezt követően kezdik – központjuk után - használni a „Templom lovagjai” vagy a „templomos lovagok” nevet, amely máig él a köztudatban. Hivatalos nevük: Pauperes Commilitorum Christi Templique Salomonis (Krisztus és Salamon templomának szegény lovagjai).


 A templomosok jelvénye, amely több templomuk és katedrálisuk homlokzatán is megtalálható, két lovagot ábrázol, amint egy (!) lovon ülve, csatába indulnak. Szegélyén a következő körirat áll: Sigillum Militum Xpisti (Krisztus katonáinak pecsétje).

A rend hivatalos jelmondata pedig így hangzik: Non nobis, domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam. (Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére)

Az ünnepélyes fogadalom letételére 1119 karácsonyán kerül sor a Szent Sír templomban: a Templomos Lovagrend hivatalosan is megszületik.

Rejtélyes küldetés

A templomosok azzal az elsődleges szándékkal szerveződtek renddé, hogy biztosítsák a Szentföldre tartó zarándoklatokat, s megvédjék a szent helyeket a külső támadások elől.


Ugyanakkor ezzel szöges ellentétben más, misztikusabb célokat feltételező és feltáró vélemények is napvilágot láttak. Ezek szerint Szent Bernát közel sem Jeruzsálem védelmének ellátása miatt szorgalmazta a lovagi rend létrehozását, s az sem véletlen, hogy éppen Salamon templomában szállásolták el őket. A fő cél a Szent Frigyláda felkutatása volt - benne a Tízparancsolattal, s egyéb szent ereklyékkel -, illetve a Szent Grál elszállítása, amelyhez a Tudás, a mindennek tudása képzete társult, és társul manapság is.





A Templom

Salamon templomának könyvtárnyi irodalma van, ezért itt csak röviden mutatnám be.

A zsidók legismertebb királya valamikor az időszámításunk előtti X. században építtette meg az első Templomot Hirám Abiff építőmester irányításával. A Biblia szerint a frigyládát itt, a Szentélyek Szentélye nevű termében helyezik el.
Így nézhetett ki Salamon Temploma
Az első Templomot négyszáz év múlva a babiloniak lerombolják, a frigyláda további sorsáról nincs hiteles információ. Egyesek szerint a babiloniak nem találták meg az elrejtett ereklyét, mások szerint elvitték magukkal, ismét mások azt állítják, hogy már Salamon odaajándékozta Menelik etiópiai királynak, akinek utódai azóta is féltve őrzik egy axumi kolostorban…
A Frigyláda

Számos – a Templomra vonatkozó – teória nem csak a titokzatos frigyládát képzeli a jeruzsálemi óváros maradványai közé, hanem a korabeli zsidók családi, állami és egyházi kincseit is. Ezen feltételezés szerint a Templom egyfajta bankfiókként is működött, ahová a hitközség, a magánemberek és a királyi kincstár is elhelyezte/elhelyezhette pénzét és más, jelentősebb értékeit.

Krisztus megfeszítését követően az eddigieknél is vadabb találgatások születtek arról, hogy mi is rejtőzhet még a Templom egykori falai között/alatt. A témával komolyan foglalkozók egy része biztos abban, hogy a Szent Grál is ide volt elrejtve (bármi is legyen az).



A második Templomot kb. hetven évvel az első pusztulása után építik fel a visszatérők, és ez egészen időszámításunk szerint 71-ig fennáll, ekkor azonban a rómaiak ismét porig rombolják. Romjain (illetve azokhoz nagyon közel) később a mai napig álló Al-Aksza mecset épül fel, s egyes vélekedések szerint a mai Siratófal is hozzá tartozott.
Jeruzsálem - Siratófal

Szóval ebbe a templomba (pontosabban romjai közé) költöznek be a templomosok, hogy elkezdjék elképesztő (egyházi, politikai és gazdasági) karrierjüket.

A felemelkedés
A rend elvi és szervezeti alapjainak letétele 1128-ban, a troyes-i zsinaton történt meg, ahol elfogadták szabályzatukat. Ebben a legnagyobb érdem a cisztercita Clairvaux-i Szent Bernátot illeti, aki tulajdonképpen megteremtette a templomosok rendjének szellemi bázisát. Megfogalmazta számukra regulájukat (szegénységre, engedelmességre alapozva), elérte, hogy ne a helyi püspökök, hanem közvetlenül a pápa joghatósága alá tartozzanak; hogy ne fizessenek egyházi tizedet; és hogy saját templomokat építhessenek.

Így a kor viszonyaihoz képest egyedülálló függetlenségre tettek szert, a pápai kontroll kivételével sem egyházi, sem világi joghatóság nem ellenőrizte tevékenységüket.

A templomosok viszonylag rövid időn belül teljes, nemzetközi elfogadottságra tesznek szert. 1139 tavaszán a II. Ince pápa által kiadott, és az "Omne Datum Optimum" ("Mindennél tökéletesebb ajándék") címet viselő bulla hivatalosan is elismeri a szerzetesrendet.
Ettől kezdve templomosnak lenni nagyszerű dolognak számított az európai elit családok fiai számára, noha a fogadalom nem csak a szegénységet, engedelmességet és a kolostori körülmények közötti életvitelt írta elő, hanem például a teljes szüzességet - pontosabban a nőkkel való érintkezés abszolút tilalmát - is.
Katedrális Portugáliában


Az 1150-es évektől kezdve elkezdett áradni a pénz és egyéb adományok a templomosok felé: főúri végrendeletekben őket jelölik meg kizárólagos örökösként (a szegénységi fogadalom csak az egyénekre vonatkozott, nem a rendre!), kastélyokat, földeket, valamint ingóságok egész sorát íratják rájuk Spanyolországtól Frankföldön át egészen Itáliáig.


A templomosok üzletembereknek sem voltak rosszak. A felhalmozott vagyonnal nagyon okosan bántak: földbirtokokat vásároltak, várakat, erődítményeket, kastélyokat és rendházakat építettek a Szentföldtől Portugáliáig.

Szoros kapcsolat mutatható ki a rend és a gótika, mint építészeti stílus megszületése között is. A templomosok birtokában állt templomok, rendházak mind e stílust, és a rend kultikus jelvényeinek jegyeit viselik magukon. A sajátos elrendezés, a kereszt, a pecsét (a két lovagot egy lovon ábrázoló képpel), – nyíltan vagy rejtetten - számos építmény (Reims, párizsi Notre Dame) homlokzatán, rózsaablakain, díszein felfedezhető.

A templomos rend hierarchiája


A templomos rend legfőbb vezetője a Nagymester (magister, grand maitre). Amíg V. Kelemen pápa az 1312-es bécsi zsinaton ki nem mondta a rend feloszlatását, 23 Nagymester állt a rend élén, akik többsége erőszakos halállal halt, fogságban, csatában. Bár egzakt alapja nincs, de sokan Newtont és da Vincit is a már titokban és illegalitásban működő szervezet kései nagymesterei közé sorolják.

A mindenkori rendfőnök élethosszig tartó szolgálatot töltött be, s halálát követően összeült a káptalan, hogy új Nagymestert válasszon. E választó testület tagjai a tartományok – Nagymesterhez hasonló, de csak lokális kiterjedésű korlátlan hatalommal bíró – vezetői voltak, akik egyben tanácsaikkal is elősegítették a rend működését.

Az általános helyettes a senechal volt, aki a legfőbb vezető távollétében hozzá hasonló jogokkal bírt. Az ezt követő legfontosabb szerep a marechal-é volt, aki a hadi ügyeket felügyelte.


A lovagokon (szerzetes és világi lovag) túl, akik a templomos rendi keresztes sereg gerincét alkották, számos könnyűfegyverzetű tiszt, katona és káplán vett részt egy-egy hadjáratban. Ők nemesi ranggal általában nem rendelkeztek, legfőbb feladatuk az volt, hogy kettes-hármas csoportokban egy-egy lovaghoz csapódva segítsék, támogassák őt a csatában.

Titokzatos gazdagság?

Már a kortársakat is erőteljesen foglalkoztatta, hogy az egyházi jelleg és a szegénységi fogadalom ellenére honnan származik a szervezet mai léptékkel mérve is hatalmas vagyona, ami sokakban keltett féltékenységet, hiszen az egyre gyarapodó gazdagsághoz növekvő pénzügyi hatalom és ezzel párhuzamosan politikai befolyás is társult. Jólétük kiváló indok volt arra, hogy kétes eredetű pénzszerzéssel vádolják meg őket, pedig ebbéli sikereiknek nagyon is ésszerű magyarázata van. Bár a rend léte kezdettől a nagyobb kollektív vagyonon alapult és a regula is engedélyezte földek, épületek birtoklását, tagjai egyenként, a káptalan beleegyezése nélkül nem birtokolhattak semmit.

Ismert, hogy a templomosok kiterjedt bankrendszert üzemeltettek, a zarándokok számára fogadókat, a kereskedelem fejlesztésére pedig raktárakat éppítettek.

Legnagyobb jövedelmük a váltórendszer üzemeltetése révén, valamint a kölcsönökből folyt be.

Eleinte csak magánszemélyeknek kölcsönöztek és hiteleztek (viszonylag korrekt kamatra), majd egyre jobban belefolytak a különböző fejedelmi és királyi udvarok pénzügyeibe. A XIII. század második felére a rend olyan befolyásra tett szert, amiről korábban talán ők maguk sem álmodtak. A rend birtokában olyan kötelezvények, váltók és hitellevelek voltak, amelyek aláírói között európai főnemesek, uralkodók tucatjai álltak. A század végére pedig odáig fajultak a dolgok, hogy például a francia udvar szinte teljes éves költségvetésének megfelelő tartozást halmozott fel, a templomosokkal szemben.


Kiváló gazdasági érzékkel megáldott szakemberei a rend vagyonát leginkább földekbe fektették. Így tették azt értékállóvá, és a későbbiekben így váltották ki a francia király ellenszenvét, aki nem nézte jó szemmel az autonóm hatalom terjeszkedését.

És mint látni fogjuk, a rend vesztét is ez okozta.

A vég?

A kérdőjel nem véletlen. Bár a lovagrend (elméletileg legalábbis) már hétszáz éve megszűnt, a templomosok nagy valószínűséggel nem tűntek el. Egyes vélekedések, főként az összeesküvés elméletek kedvelői szerint, titkos társaságként, esetlegesen más elnevezéssel ugyan, de ma is léteznek.
IV. (Szép) Fülöp

1286-ban egy igen autokrata férfiú foglalta el a francia trónt. IV. (Szép) Fülöp teketória nélkül felvállalt konfliktusokat – egyebek mellett – a katolikus egyházzal, és személyesen a római pápával is. Megadóztatta az egyházi birtokokat, amiért a Szentatya neheztelt, tiltakozott ellene, majd végül gyorsan kiátkozta az akkor (1303-ban)  még csak 35 éves királyt.

Fülöp kincstárnoka 1307 őszén jelenti a királynak, hogy a pénzügyi összeomlás a küszöbön áll, és ha nem következik be valami jelentős változás, az államcsőd elkerülhetetlen.

A király kénytelen igazat adni Enguerrand de Marigny-nak: a kincstárban nincs pénz. Legnagyobb addigi hitelezője, a Templomos Lovagrend már kétszer is jelezte, a jövőben nem áll módjukban több hitelt folyósítani. Ráadásul a zsidókat (akikhez még hitelért fordulhatott volna) már egy évvel korábban kiűzette Franciaországból, vagyonuk jelentős részét elkobozta és korábbi adósságok kifizetésére fordította.

Fülöp, aki korábban mind nagyobb aggodalommal figyelte a rend növekedését és hatalmát, kérvényt nyújtott be V. Kelemen pápánál, hogy rendelje a templomosokat egyik fia világi joghatósága alá.

Ez a terve mindazok ellenére kudarcot vallott, hogy V. Kelemen, aki egyébként maga is francia származású volt, köztudottan a francia királyt pártolta. Ő tette át 1309-ben a dél-franciaországi Avignonba a pápai udvar székhelyét, s már a pápaválasztást megelőzően is többször tárgyalt titokban a királlyal, akinek befolyása a konklávé döntésére is nagy hatással volt.

Sikertelen próbálkozása után Fülöp további módszereket eszelt ki a rend betörésére, többek között kérte fia felvételét a szervezetbe, akit már rövidtávon Nagymesternek szánt, és aki majd hatalmába kerítheti a templomosokat. Azonban de Molay, az utolsó rendfőnök ellenállt, és nem engedett a zsarnoki akaratnak.

Fülöp nemcsak "szép", hanem okos is volt; belátta, hogy számára egyetlen kedvező módja van elkerülni a totális csődöt és összeomlást. Egy kis "szervezőmunka" után Párizsba hívja az összes francia templomos vezetőt, azzal az ürüggyel, hogy a pénzügyi elszámolások miatt kíván velük tárgyalni. Ezzel párhuzamosan intézkedett, hogy a királyság területén írjanak össze minden rendtagot és szimpatizánst, függetlenül ezek származásától, majd (ugyanarra a napra időzítve) rendházaikba „kérette” őket.

Azon a bizonyos napon a templomos vezetők Párizsba sietnek, a többiek pedig a kolostorokban, templomokban és más közösségi helyeken gyülekeznek, érdeklődve várják a Fülöp-féle kinyilatkozást.

Nos, 1307. október 13-án (állítólag pénteki nap volt…) Fülöp katonái egyidőben, több tucat franciaországi helyszínen rajtaütnek a templomosokon, a legtöbbjüket válogatás nélkül lemészárolják. Az ezt követő házkutatások során megkeresik és elégetik azokat a váltókat, kötelezvényeket és egyéb dokumentumokat, amelyek a francia állam eladósodottságát bizonyították.

Minden intézkedés ezzel a mondattal kezdődött: "Dieu n'est pas content; nous avons des ennemis de la foi dans le Royaume!" (Az Úr elégedetlen, mert hitünknek királyságunkban ellenségei vannak!”). Innen is látszik, hogy Fülöp tanácsadói az eretnekségre alapozták a vádakat.

Az életben hagyott vezetőket, élükön a rend 23. (és egyben utolsó) nagymesterével, Jacques de Molay-vel egyházi büntetőeljárásnak vetik alá. 1307. november 22-én V. Kelemen pápa kiadja a Pastoralis Præminentiæ című bullát, melyben minden európai keresztény uralkodót felszólít a templomos rend felszámolására, birtokaik és javaik elkobzására. Magát a rendet hivatalosan 1312-ben számolják fel: az avignoni pápa a bécsi zsinaton megerősítette a rend feloszlatását (újabb pápai bulla, ezúttal  Vox in Excelso címmel).


 A templomosok ellen 1314-ben Fülöp bosszúhadjáratot indított, amelynek számos rágalom, eretnekség-vád volt a része. A koncepciós eljárás során, és minden bizonnyal kínvallatás által, olyan „őszinte vallomásokat” csikartak ki egyesekből, amelyek szerint a rendbe való belépéskor meg kellett tagadniuk Krisztust, és helyette Baphometet, a sátánt kellett imádniuk. A szexuális kicsapongásokat is tartalmazó vádak előkészítése már jónéhány évvel a per előtt megkezdődött. A francia királynak a rend vagyonára fájt a foga, és ennek megszerzése érdekében semmilyen eszköz nem volt drága.

Mintegy 15 ezer templomost vetettek börtönbe, több ezer templomos végzi vízbe fojtva, máglyán, akasztófán vagy bárd alatt. Jacques de Molayt pedig, aki nyilvánosan visszavonta minden korábbi „beismerő” vallomását, valamint Geoffroy de Charnay-t a Notre Dame székesegyházzal szemben 1314. március 18-án máglyán elégették.


2002-ben a Vatikáni Levéltár zárt részlegén felfedeznek egy „véletlenül tévesen archivált”, 1308-ból származó dokumentumot (az úgynevezett Chinoni Pergament), amelyből Barbara Frale olasz történész megállapítja, hogy a Templomos Lovagrend ellen emelt vádak alaptalanok voltak és V. Kelemen pápa már 1312-ben feloldozásban részesítette a rend vezetőit.
Franco Cardini olasz történész szerint a rend vagyonára szemet vetett IV. Fülöp király nyomására a pápa feloszlatta ugyan a Templomosok Lovagrendjét, de soha el nem ítélte.
Vatikán - Könyvtári olvasóterem
Párizsban 2009-ben felfedeznek egy másik, 30 méter hosszú pergamentekercset. Ezen a teljes kihallgatási jegyzőkönyv-sorozat szerepel, amelyre 1307. október 19-e és november 24-e között kerül sor, és amely 138 lovag (kínzások hatása alatt tett) nyilatkozatát tartalmazza. A Francia Nemzeti Levéltár (Archives Nationales) további mintegy 500 korabeli templomos dokumentumot őriz, melyek feldolgozása folyamatban van, Ghislain Brunel szakértő vezetése alatt.

Utóhangok

A templomosok közül kevesen, de elkerülik a megsemmisülést. Skóciába és Portugáliába menekülnek, és ide magukkal visznek bizonyos rejtélyes csomagokat. Három hajónak is sikerül kifutnia még azelőtt, hogy a kikötőket Provence-ban is lezárták volna. Fedélzetükön hatalmas ládákkal, amelyekkel (egyes beszámolók szerint) nagyon óvatosan bántak. Hogy ezekben pontosan mi volt, nem tudjuk. Az viszont tény, hogy Fülöp terve nem sikerült maradéktalanul. Kötelezettségei egy részét letudta ugyan a templomosok megsemmisítésével, de jelentősebb mennyiségű pénzre (vagy más értéktárgyra) nem sikerült rábukkannia.


A már említett vatikáni pergamen tartalmaz egy olyan részletet is, mely szerint két templomos (bizonyos Hugues de Chalons és Gérard de Villers) 1307. október 12-én késő este elhagyják Párizst, egy kisebb (három szekérből és mintegy negyven megrakott hátaslóból) álló menet élén. Bizonyos források szerint ők menekítették ki és vitték magukkal a rend nagy titokban tartott szent ereklyéit és kincseit.

Napjainkban...

A Templomos Lovagrend újraalakulása


Az évszázadok folyamán Európában és Amerikában több különböző eredetű és jellegű rend és társaság jött létre, magukat tartván a templomosok közvetlen utódainak.

Szertartásaikban, tetteikben és szabályzatukban is erre a leghíresebb lovagrendre hivatkoztak. Azonban az ősi Rendtől való egyenes ágú származás követelése teljes egészében alaptalan, történelmileg és jogilag is hamis, hiszen mindenképpen a Szentszéken keresztül kell létrejönnie a Rend esetleges újjáéledésének.


1979-ben Olaszországban gróf Marcello Alberto Cristofani della Magione Clairvaux-i Szent Bernát „ De laude novae militiae ” című művének szellemiségét követve új szerzetesrendet alapított Templomos Lovagrend (Militia Templi – Christi pauperum Militum Ordo) néven, a jogutódlás követelése nélkül, de az ősi Rend szabályzatát alapul véve.

Ez a Rend még abban az évben állami, 1988-ban pedig egyházi jóváhagyást nyert. 1989-ben II. János Pál pápa örök érvénnyel egy sor teljes búcsút engedélyezett a templomos lovagok életének különböző ünnepeire.

A Lovagrend elismerését mutatja, hogy a „Dizionario degli Istitut di Perfezione” című hivatalos egyházi kiadvány a „Templomosok restaurációja” című fejezetben ezt a lovagrendet ismerteti, mint az egyetlen legitim Templomos Lovagrendet.


Templomos rejtélyek


Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nagyközönséget nem annyira a templomosok szertartásai és hitélete érdekli, hanem az, hogy milyen titkok, kincsek és tudás birtokában lehettek. Mi a magyarázata annak, hogy gyakorlatilag pár évtized alatt egy kis számú, meglehetősen egyszerű lovag alkotta rendből az lett, ami?

Hogyan válhatott egy eredetileg kilenc harcosból álló csoport olyan befolyásos társasággá, amely világi és egyházi kontroll nélkül fejthette ki gazdasági és politikai tevékenységét?

Mindez a misztikum az, amely mindmáig számos elmélet bölcsője: valóban kézben tartották, tartják az ősi Tudást a templomosok? Ezekre a kérdésekre még nem találtak választ, annyi azonban bizonyos, hogy máig rejtély és legenda övezi a Templomosokat...
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)